Fáradhatatlanul dolgoznak a mémgyárak, a világ száján Gyergyóditró, a Hargita megyei nagyközség, amelynek lakói az elmúlt napokban saját kezűleg alapozták meg részben településük rossz hírét. Nem kellett hozzá más, mint két, a világ másik végéről érkező vendégmunkás, akik tudtukon kívül kavartak fel egy bűzölgő pocsolyát. Megjelenésük jelentette azt a cseppet, amelytől túlcsordult és mindent elöntött az indulatok szennyvize. Néhány napon át mindenki őrült táncot járva tapicskolt a sárban, telefröcskölve mindent és mindenkit a környéken.
A különböző, de változatlanul egyoldalú megnyilvánulások nyomán az ország ritka kivételként egységfrontba tömörülő román és magyar médianyilvánossága, mint az idegengyűlölet szégyenteljes fészkeként démonizálta a gyergyói falut.
A környék legjelentősebb pékipari vállalkozásánál alkalmazott két Srí Lanka-i szakmunkás közben meg végezte a munkáját, senki sem fenyegette meg őket, legfeljebb az tűnhetett fel nekik, hogy egy idő után szomszéd falubeli szállásra kellett költözniük. A pékségben vállvetve gyúrták a tésztát a helyi kollégákkal, egészen addig, míg a lassan kontrollálhatatlan folyamat oda torkollott, hogy a fogyasztók egy része bojkottot hirdetett a ditrói kenyér ellen. Tort ült valami, amire minden kéznél levő bélyeget ráragasztottak a migrációellenességtől az idegengyűlölettel határos székely zárkózottságig. A rendtartó falu önvédelmi mechanizmusainak megnyilvánulásáról szóló elmélettel még nem találkoztam, de szerintem csak percek kérdése.
Feltéve, ha a február 1-jén tartott falugyűlésen elhangzottak nem terelik végre a lényeglátó irányba a folyamatokat és a közbeszédet. A zsúfolt házat összerántó gyűlésen ugyanis a maga lélektépő teljességében bontakozott ki a romániai, székelyföldi – kelet-közép-európai? – vidéki település egyik tipikus mai drámája. Annak minden olyan részletével, amelyek felszínre kerülését eddig valami furcsa pszichés gát, talán épp a falu belső gondjainak szemérmes elhallgatását követelő belső parancsszó akadályozta. Mint egy családban, amelynek fekete bárányáról mindenki tud, de senki sem beszél róla, legfeljebb suttogva, nehogy kihallatsszon az útra.
A takargatnivaló ezúttal nem megesett leány vagy szüleit bántalmazó fiú esete, hanem a kor által kitermelt vállalkozói réteg egyik képviselője, akinél a gazdasági izmosodás nem járt együtt a közösségi szerepvállalás kötelességérzetének kialakulásával. Annál inkább együtt játt annak a cégvezetői mentalitásnak az elharapózásával, amely az egzisztenciális lehetőségek rendszerváltás utáni beszűkülését saját érdekeinek megfelelően használja ki. Alacsony bérek, méltatlan bánásmód, amit a „Bezzeg neki jól megy”, a „Tudjuk mi, honnan volt pénze a cégre” típusú kisközösségi hangulati elemek veszélyes eleggyé formáltak.
A társadalmi szolidaritás elsorvadása nyomán pedig törvényszerűen kiürülnek a falvak, a munkaképes felnőttek az esetek túlnyomó részében méltatlan, de jobban megfizetett munkák érdekében vándorbotot vesznek a kezükbe. Az „áldozati nemzedékek” és hozzátartozóik frusztráltságának és aggódásának kohóján most két messziről érkezett ember ütött rést egy olyan cégnél való megjelenésükkel, ahol az évek során sok ditrói megfordult már – és amit sokan ott is hagytak. Mert egy dolog mosogatni egy angliai pubban, de a szomszéd utcában született fiú ne alázzon meg a saját falumban, a saját feleim szeme láttára.
A mindennapok keservein túl a sajnálatos ditrói eset révén az is újfent bebizonyosodott, mennyire kiszolgáltatott a ma embere a világ jelenlegi folyamatainak – a migránsveszélytől a kommunikációig. Ide sorolhatjuk a közösség választott, illetve lelki vezetőit is. Az emberi agy feldolgozó- és szintetizálóképességét egyaránt meghaladó állandó információáradat az amúgy kezelhető veszélyeket is képes gólemmé torzítani – lásd migránsveszély –, a korlátozhatatlan és kezelhetetlen kommunikációs térben ugyanakkor az ember védtelen marad. A több száz kilométerre testközelinek számító fenyegetés lehetősége a közvetlen szomszédba költözik, szinte kontrollálhatatlanul tör elő a tudati mélyrétegekből, torkollik rosszkor rossz helyen alkalmazott szófordulatba. A szó pedig, mint tudjuk, önmagában is veszélyes fegyver.
A ditróiak remélhetőleg ma már a saját zsigeri megnyilvánulásaik veszélyességével való szembesülés szakaszába léptek. Ha igen, túl vannak a nehezén. Jöhet ama gazdasági, mentális, hagyományokat és új kihívásokat összefésülő rend visszaállítását célzó törekvés, amely egy faluközösség tudati egészségének legfontosabb fenntartója.
A többi a kutya és a karaván tanmeséjének örök érvényességét hivatott példázni. Miközben még sokáig lesznek a könnyen címkéző, még felelőtlenebbül gúnyolódó közbeszéd visszatérő metaforája.
Az már a holnapi-holnaputáni bölcsesség függvénye, mikor nyomja el újra e szerencsétlen közjáték emlékét az ácsok és rigók falujának képe, amelyről az arra utazónak nem Srí Lanka jut eszébe, hanem mondjuk arra csodálkozik rá, hogy a község neogótikus nagytemploma Románia ötödik legmagasabb, ugyanakkor az ország legmagasabb kéttornyú temploma. És bár ezen ma többnyire csak élcelődnek, minden bizonnyal nem ok nélkül tervezték ötezer fő befogadására.
(Magyar Nemzet)
