László Zsuzsa
Tavaszból indulok, az út felénél befutok a télbe, alig látok vezetni, olyan sűrű a hóhullás, és mikor megérkezem, újból mintha csak március lenne. Szinte egész nap úton vagyok, de még ha fárasztó is, igazából élvezem, szeretek vezetni. Kikapcsol, megnyugtat. (Csak azokat a kamionokat tudnám feledni...) Amikor este hazaérek, valami miatt kicsit levert vagyok. Nem igazán találom rá a magyarázatot, hiszen terv szerint tudtam intézni mindent, sikeresnek mondható a mai nap, és mondtam már, hogy szeretek vezetni, nem is vagyok olyan fáradt. Akkor meg mi bajom? Aztán elkezdenek képek bevillanni, mint valami filmkockák, látszólag összefüggéstelenül, és már sejtem, hogy mitől ez a nem túl jó közérzet.
Első filmkocka. Egy falun áthaladva meglátok egy görnyedt nőt, aki az út szélén jókora halom faágat visz a hátán. Munkácsynak A rőzsehordó nője jut eszembe. Csakhogy ez mégsem egy tizenkilencedik századi festmény, ez huszonegyedik századi valóság. Mielőtt kiérek a faluból, az út másik oldalán egy férfi is felbukkan, ugyanolyan pakkal a hátán.
Második filmkocka. Elérek arra a helyre, ahol a legverőfényesebb napokon, legderűsebb utazásaim alkalmával is összerándul a gyomrom. Lepattant, ősrégi, tömbházat idéző tákolmányok, ahol a közös vécé az épület mellett van. Az ablakok alatt spárgán száradó ruhák, az udvaron gyermekek játszanak. A gyermek mindenhol gyermek, ő játszik. Háborúk ideje alatt is, menekülés közben is. Ez itt már majdnem egy neorealista olasz film.
Harmadik filmkocka. Megállok egy benzinkútnál, kifogyott az ablaktörlő folyadék, és meg is éheztem. Ahogy kiszállok az autóból, odafut egy nyolc-kilenc éves korú fiú több számmal nagyobb méretű kabátban, a lábán kopott felnőtt bakancs. Odaszólok, hogy majd, hogy mindjárt... A mosdóba is kell mennem, de azon gondolkozom, hogy kifelé jövet pénzt adjak, vagy vegyek neki egy szendvicset. Bent kérek egy kávét, előttem egy rosszul öltözött férfi szintén kávét kér, papírpohárban kapja, mire felháborodottan szóvá teszi, hogy csészében kéri, nem fogja ellopni, mit gondolnak róla. Az elárusító lány kiabálni kezd, ő azt hitte, elvitelre kell. De miért kiabál? Elment az étvágyam, pedig jónak ígérkezik a napi menü, de már nem akarok itt leülni. Kiválasztok két szendvicset, fizetek és indulok betölteni az ablaktörlő-folyadékot. Keresem a gyermeket, nem látom. A fene egye meg, hová tűnt el ez is? Most már a szendvicstől is elment a kedvem. Folyadék betöltve, szendvicsek anyósülésre dobva, kávé felhajtva, indulok. Az éhség engem mindig ingerültté tesz, de most azt hiszem, nem csak ez a bajom. Bekapcsolom a zenét, majd csak jobb kedvre derülök...
Negyedik, egyben utolsó filmkocka. Tulajdonképpen a második folytatása, csak már sötétben, este hazafelé. Ugyanaz a hely, a közös vécés, lepattant tömbházakkal. Az ablakok mögött gyenge villanykörték világítanak, több helyen függöny sincs. A gyermekek már nincsenek lent.
Amikor belépek a házba, hallom, hogy a lányom szobájában szól a zene, rend van, az edények elmosva, az ebéd még a kályhán, meleg van, nyugalom.
Pocsékul érzem magam, nem értem miért, aztán egyszer csak elindul a film...
