Megállapodás nélkül zárult az uniós állam- és kormányfőknek az Európai Unió 2021 utáni hétéves keretköltségvetéséről szóló rendkívüli brüsszeli csúcstalálkozója. Charles Michel, az Európai Tanács elnöke és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke egyaránt újabb tárgyalásokat sürgetett. Miközben elsősorban a befizetések összegéről szól a vita, érdemes feleleveníteni, hogy mit hozhat a konyhára egyes tagországokban az uniós költségvetés. A G7 portál összeállítása alapján igyekszünk betekintést nyújtani a „közös zsák” tényleges hasznába.
Büdzsé vagy üzleti terv?
Az uniós költségvetés hivatalos neve többéves pénzügyi keret, ami sejteti, hogy korántsem úgy működik, mint egy tagországi büdzsé. A többéves pénzügyi keret ugyanis azt határozza meg, hogy miképp lehet elosztani a teljes uniós büdzsé összegeit az egyes területek között, így szemlélete szerint leginkább egy befektetési üzleti tervnek fogható fel. A mostani viták elsősorban arról szólnak, hogy ki mennyivel járuljon hozzá a közöshöz, mekkorák legyenek a különböző szakpolitikákra fordítható keretösszegek, illetve mennyit és milyen feltételek mellett hívhat le egy-egy tagország a különböző kiadási tételekből. Legalábbis a nyilvánosságra hozott információk szerint.
A tárgyalódelegációknak azonban nem feltétlenül csak arra kell játszaniuk, hogy minél több pénz lehívásának a lehetőségét csikarják ki, hanem arra is, hogy ezeket a pénzeket olyan célokra lehessen elkölteni, ami révén az adott ország számára minél jobban hasznosulnak.
Egy egyszerű példával élve, ha a kohéziós alapok rovására a mezőgazdasági támogatásokhoz kerül több pénz, akkor hidak és utak helyett a gazdák támogatásaira lehet többet lehívni, vagyis azt is mérlegelni kell, hogy egy adott tagállamban e két lehetőség közül ugyanakkora pénzlehívás mellett melyik hoz több közvetlen és közvetett hasznot. Így már valamivel közelebb kerülünk az olyan kifejezésekhez, hogy „nettó befizetők” vagy „a kohézió barátai”. Előbbi csoportba főleg azok a nyugat-európai államok tartoznak, amelyek abszolút értékben ugyan sokat fizetnek be a közösségi kasszába, de fejlettségük miatt közvetlenül csak viszonylag keveset tudnak kivenni onnan (hiszen lassan nincs szükségük több autópályára – hogy szintén egy egyszerű példával éljünk), és leginkább a mezőgazdasági támogatásokra utazhatnak. A másik csoportba jellemzően a kohéziós alap pénzeire pályázni képes közép- és kelet-európai országok tartoznak.
Kinek előny?
A képlet persze ennél sokkal bonyolultabb, mert az unió nem egy olyan klub, ahol tagdíjat kell fizetni és cserébe pénzt lehet onnan kivenni. Hiszen önmagában az egységes piachoz való tartozás jelentős gazdasági előnyökkel jár(hat). Ezért valójában az a kérdés, hogy ezt a lehetséges előnyt egy tagállam mennyire tudja kihasználni. Ha például egy romániai autópályát uniós pénzből finanszíroznak, ám nyugat-európai cégek építik azt fel, az itteni építőmunkások pedig a fizetésüket Nyugaton gyártott árukra, nyugati tulajdonban lévő üzletláncokban költik el, akkor a kohéziós alappal végső soron egy „nettó befizető” országban is jól lehet járni.
Ezt az előnyt tehát elég nehéz számszerűsíteni. Ebben segíthet a 2021–2027-es keret kapcsán az Európai Bizottság által végzett előrejelzés, ami a már elvetett, ám az átfogó értelmezés érdekében mégis releváns terv számsoraiból is kiolvasható.
Befizetés
Nézzük először, hogy az egyes tagállamok a bruttó nemzeti jövedelmüknek (GNI) hány százalékát adják a következő hét évben a közösbe, vagyis a különböző jogcímeken keresztül mekkora „tagdíjat” fizetnek az uniós tagságért. Arányait tekintve nem nagy összegről van szó, hiszen (ismételjük, a már elvetett javaslat szerint) 0,83–1,08 százalék közötti az érték. Mivel Kelet-Európában abszolút értékben jóval alacsonyabb a GNI, természetesen maga a befizetett összeg is kevesebb.
Itt talán érdemes azt is tisztázni, hogy egy adott országban a bruttó nemzeti jövedelmet úgy kapjuk meg, hogy a bruttó hazai termékből (GDP) levonjuk a hazai devizakülföldiek teljesítményét, és hozzáadjuk a hazai állampolgárok és vállalatok külföldön szerzett jövedelmét. A bruttó nemzeti jövedelem tehát a jövedelemtranszferekkel korrigált bruttó hazai termék. A két mutató között elsősorban a nagy tőke- vagy munkaerő-exportőr országok esetében jelentős az eltérés.
Előnyök és hátrányok
De országcsoportokra lebontva és az előbb említett példa alapján „korrigálva” a számokat – az EB számításai alapján – nézzük meg azt, hogy egy állampolgárra konkrétan hány euró jut az előnyökből vagy hátrányokból. Vagyis azt, hogy a következő hét évben egy lakosra évi átlagban hány euró lesz az egyes országok hozzájárulása a közös büdzséhez, és hány euróra tehető a várható előnyök értéke.
A két érték különbségét, vagyis az egy főre jutó várható nettó előny-hátrány értéket tekintve érdekes számsor alakul ki. Ha a magasan vezető Luxemburgot nem is számítjuk bele (itt egy főre több mint 12 ezer euró előnnyel lehet számolni), a további hét ország többsége is a „nettó befizetők” táborából kerül ki, hiszen Belgium az egy főre jutó közel 4585 eurós, Hollandia a 4474 eurós, Dánia a valamivel több, mint 3300 eurós, Svédország pedig a 2452 eurós előnyével mind az élbolyba tartozik, míg Magyarországon 1656 eurós, Romániában pedig 711 eurós előnyre lehet számítani. De a keleti és részben a déli uniós országoknak majdnem a fele a lista alján van, az élbolyhoz képest elég alacsony nettó értékekkel. Egy bolgár vagy egy görög polgár csak tizedannyi euró előnyt fog élvezni, mint egy ír, és nyolcadannyit, mint egy belga vagy egy holland.
Mindenki nyer
Ha a költségkeret elfogadása után a számok némiképp változnak is, az előrejelzési számítás egy lényeges dolgot is megmutat: a tagságnak nincsenek nettó vesztesei, a közös piac kínálta lehetőségek és a kapott támogatások kombinációja mindenkinek több előnyt tartogat, mint amennyit befizet az uniós költségvetésbe.
