Felkavaró, mint amilyen Magyarország és Erdély egymástól elválaszthatatlan történelme. Mikor a könyv aprólékos olvasásának és jegyzete­lésének végére értem, sóhajtva állapítottam meg, milyen igaza van az általam igen nagyra becsült Gazda Józsefnek. Azt kérdezi könyvében és könyvével: „Vajon érzi még a vérzivataros évszázadoknak minden igaz magyarja, hogy: jó magyarnak lenni? Mert ki az igaz magyar? Akinek fáj a magyar sors. S ez a nemzet nagyobb részének fáj. Az igazabbaknak különösen.”

Az a fájdalom, amit a Bujdosók kivált az olvasóból, olyan égre kiáltó, hogy rögtön indultam volna valahova, azonnal legalább négyfelé: Erdélybe, Felvidékre, Bácskába, Nyugatra és Keletre, nyomban vettem volna keresztemet, mert nem lehet kibírni, jóvá kell tenni és tétetni azt az irdatlan igazságtalanságot, amit ellenünk elkövettek. Milyen döbbenetes az is, hogy gyerekkorom édes-keserű fájdalmai járták át érzékszerveimet a Bujdosók olvasása közben többször is: édesapám hangját és a tárogató hangját hallottam: miközben a Bujdosók alapvető mondatán gondolkodtam: „Mi adta nekünk létünk értelmét? A megmaradásunkért vívott örök harc, örök küzdelem” – kérdez és válaszol Gazda József.

Ugyanez az érzés határozta meg az én életemet is, szellemi apáimmal, legjobb barátaim körében, Tamási Lajos és Varga Domokos, a Móricz Zsigmond Kör íróinak társaságában. Ugyanez az érzés járt át az én Sóhajföldemen, Somogyban, ami Gazda Józsefet az ő Sóhajföldjén, itt, Székelyföldön, hallván apám ajkáról a bujdosók énekeit gyerekkoromban. Tárogató hangján szóltak és szólnak bennem dalaink a szívszakasztó magyar fájdalomról, mikor például azt hallom, hogy: „Krasznahorka büszke vára / ráborult az éj homálya, / tornya ormán az őszi szél / régmúlt dicsőségről beszél...” Vagy azt hallom, hogy: „Őszi harmat után nagy hegyeknek ormán piros csizmám nyomát hóval lepi be a tél.” Olyan súlyos és gyönyörűen fájdalmas könyv a Bujdosók, amilyen a magyar népköltészet. Gazda József könyve költészet a legjavából, mert igaz. És ami szép, az igaz.    

Hála Istennek, hogy Gazda József még itt van velünk. Ideje szemtől szemben kifejeznünk iránta nagyrabecsülésünket és szeretetünket. Éppen itt, saját szűkebb hazájában. Itt kell igazán Olvasóinak eszébe-szívébe ajánlanunk őt, hiszen ez az a hely, amit ő végtelenül szeret, amihez eleitől fogva hű, s innen, Magyarország legkeletibb sarkából szereti ő nagy hazáját, egész Magyarországot. Azért írta könyveit, építette fel életművét, s ezért sóvárogja olvasóinak szeretetét innen, e legtávolabbi sarokból ő is.

Gazda József azt mondja magyar olvasóinak itt, keleten és ott, nyugaton, délen és északon, e világon min­denütt, ahol szétszóratottságunkban és együttlétünkben még vagyunk, hogy: Meg kell maradnunk. Minden bajunk ellenére, vagy épp azért: még mindig reménykedünk, hogy helyreállhat a magyar igazság. Ezt az érzést és tudást ő éppenséggel saját népétől, a legendás székely nép hitéből, büszkeségéből merítette, ezt az életakaratot terjeszti-tudatosítja az egész világ magyarságának. Azt, hogy létünk legfőbb értelme a folytatásban áll.

A hetvenes évek elején, amikor megérlelte benne az idő a felismerést, s egy szál magnójával elindult útjára, hogy lehetőleg mindenkit meghallgasson, minden magyart, a világon szétszórt magyarok közül legalább ezer embert valóban meghallgatott. Tudását és az élet élésének bátorságát emberek és könyvek erősítették benne, bárhol járt a Földön. Látta és hallotta, hogy magyar földön nagyon sokszor nem élhetett a magyar ember úgy, ahogy születésétől fogva élnie rendeltetett: fölemelt fejjel, szabadon, emberlétünk méltóságával. A magyarnak gyakran csak azért, hogy puszta életét mentse, menekülnie kellett: futni, bujdosni, mégis megmaradni, ahol lehet, ahogy lehet, ahol nincs kitéve minden pillanatban életveszélynek. Gazda József minden könyve ugyanarról szól, mégis mindig másképp, mindig egy másféle szemszögből segít rátekinteni életünkre, létezésünk lehetséges részleteire, miközben átjárja lelkünket az ő teljességre való vágyakozása.

Gazda József egyszerre igen megértő író, ugyanakkor igen szigorú erkölcsi normáinak megfelelve mondja ugyanazt: vállalnod kell magadat, magyarságodat, emberségedet. Legfontosabb írói jellemvonását én a sorsvállalásában látom. Azt mondja: akár őrségben állod a helyed, akár menekülsz, vállalnod kell magyar sorsodat. Ez a legtöbb, nincs más lehetőséged, értsd meg jól! Ha elfogadjuk azt, amit egy igaz magyar írótól elvárunk, nagyon pontosan meg kell és meg lehet értenünk: nemcsak magunkért kell vállalni sorsunkat, hanem népünkért, hiszen tudjuk, népünk ugyanúgy élni akar, ahogy mi magunk élni akarunk, mégpedig szabadon, kölcsönös emberségben. Azért akarunk élni, azért vállaljuk sorsunkat, hogy megváltoztathassuk azt, ami rossz. Legjobbjaink itthon vállalták-vállalják sorsukat, vagyis a nehezét választják, mert megértették a legnehezebbet és legfontosabbat. Ha elfutunk, lehet, hogy egyéni létünkben megmenekülünk, ideig-meddig. Amerikában vagy Dél-Afrikában, Venezuelában, Indiában, Kínában is lehetünk magyarok, ideig-meddig. De „Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. Magaddal is csak itt bírhatsz, óh lélek! Ez a hazám” (József Attila). Lehet, hogy ott jobb lesz neked és unokádnak, ameddig élsz, de holnapután leesik nevedről az ékezet, elfelejted, ki vagy. Ne legyenek illúzióid: az már nem te leszel, bujdosó, mert végül elbujdosol magad elől is. Elfelejtheted, ki volt az ősöd, ki volt a nagyanyád, nagyapád, dédnagy­anyád. Gazda József bejárta a világot, elmehetett volna, maradhatott volna, ahol akar, mégis mindig hazajött, mert hazánk fia.

Mindannyian csak addig jöhetünk haza, amíg van „anya”, amíg ki tudjuk mondani, hogy „haza”, amíg van „haza”. A tudatos író olyan, amilyen Gazda József, a sorsvállaló ember, a sorsvállaló író. Minket is sorsvállalásra késztet. Ez a legtöbb, amit megtehet. És ő ezt megtette. Hitelesen csak ebből az erkölcsi-emberi-írói pozícióból mondhatta el műveiben mindazt, ami hazánk népének a legfontosabb. „Itt élned, halnod kell”.

Ezek után talán nem kell hangsúlyoznom, hogy Gazda József életművének középpontjában – ez a középpont a Bujdosók! – a létezésünk ellen Trianonban elkövetett irgalmatlan gazság és e gazság visszautasítása áll. Az író esszéregényének főszereplőjével, Andrással és testvéreivel mélyen és sokoldalúan végiggondolja a trianoni gyalázathoz vezető történelmi előzményeket és aljasságokat. S azokat a súlyos következményeket veszi számba, amelyek Magyarország igazságtalan megbüntetéséről, feldarabolásáról, a nemzet szétszórásáról szól immár 100 esztendeje. Gazda József erről gondolkodik csaknem minden könyvében, rendkívül felelősen és izgalmasan.

Itt talán felsorolhatom azokat a műveit, amelyek a Hét Krajcárnál jelentek meg a 2010 óta eltelt esztendők során.

A megpecsételt vég, 90 év Erdély földjén; Ferenczes István költő írt hozzá előszót arról, hogy a magyarság megmaradása ezer éven át a szláv-germán-latin tenger közepén hogyan is volt maga a csoda. „Erre az emlékezetkieséses tájra, erre a kishazára sokszor próbálták kiírni, hogy „Nincs Isten.” És ez nem ment. A magyarok százéves magányában a csipkebokor tovább lángol. Mert örökkévaló. Mert van Isten. Emeld fel hát fejed, büszke nép!”

A harmadik ág 1. és 2. kötete. Ez a hatalmas könyv az elűzött-elbújdosott-elvesző gyermek jajkiáltása anyja után. Küzdő-fuldokló magyarok fohásza Istenhez, miközben elmerülnek a népek tengerében.

A Vezényelt történelem sorsregényébe mintha a nemzet minden fájdalmát, szenvedését bele akarta volna sűríteni Gazda József. Az irgalmatlanul véres és bűnös XX. század olyan rettenetes keresztet állított Magyarországnak az első és második világháború nyomán, hogy ennek igazságtalanságai ma is vádolnak, ránk nehezednek, gyötörnek, pusztítanak. Erről a keresztre feszítettségről, kereszt alatti létről szól e páratlan mű.

A Golgota útján. A vörös holokauszt még ma is tabu. Be van seperve valahová egy hatalmas szőnyeg alá. Csak egy nevet ismer vagy emleget a világ az emberiség hóhérai közül: a Hitlerét. S a Lenin, Sztálin és Trockij bűne, a Bérija és Blohin bűne, az emberiség eme hóhérainak bűne nem bűn? Vagy a Kun Bélák és Szamuely Tiborok, a Rákosi Mátyások és Kádár Jánosok, a Gh. Gheorghiu-Dejek, Honeckerek és a többi kommunista bűnöző bűne sem bűn? Takaró boríttatik szörnyű tetteikre, s miközben ma is szolgálatban álló utódaik átfestett cégtábláik mögé rejtett silány lényüket továbbra is ott mutogatják a világpolitika színterén… Gazda József felvillantja az emberiség legszörnyűbb bűnöseinek a bűnét. A Vörös Pokol bűnét. Melyre már vagy még mindig csak az emlékezés utal. Azok emlékei, akik túlélték azt, és nem vitték emlékeiket a sírba.

A Hajótörött regény eseménysora 1956 júliusában egy kisvárosban indul, s október 23-a reményfényének felragyogásával zárul. A lét peremére sodort kisember nézőpontjából megidézett 90 napnyi elbeszélt időbe fél évszázad szörnyű történései sűrűsödnek: Kelet-Európa és a többszörösen is megpróbáltatott magyarság sorsa. Az egyszerűségében és váratlanságában döbbenetes alaphelyzet motiválja a történet folytonosságának megszakításait, a töprengő emlékezést, a sorsértelmező próbálkozásokat, a szöveghelyek metaforikus összekapcsolását.

Két idézet A bujdosók című esszéregényből: „A bokrok meg-megremegnek! Megsuhintja őket a szellő, meglendítjük ágaikat mi, a ma bujdosói. A szüntelenül és mindig bujdosók. Mert nemcsak én vagyok bujdosó, az a népem is. Bujdosunk ma is a vak éjszakában, s semmi egyéb fény – hogy az utat lássuk – nincsen, csak a remény fénye. Bujdosóvá tett bennünket a kor. Bujkáltunk, bujdokoltunk, nemcsak úgy, mint ama piros csizmás vándorok, hanem úgy is, mint az üldözött vadak. Fegyverek tátott szája nézett felénk, hogy zörren-e a bokor, van-e ott a rejtekben elpusztítható ember.”

„Talán közismert, hogy 1916-ban az addig semleges Romániának – hogy részesülhessen a koncból – meg kellett támadnia a Monarchiát, a központi hatalmakat. Hanem hogy kaphatná meg a fizetséget, egész Kelet-Magyarországot, mely már akkor „adva volt”, s mint mézesmadzag, oda is ígértetett. Hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy az akkor még alig három és fél évtizedes ország hátba támadta addigi passzív szövetségeseit. Igen, ezt tette. De nem mint kezdeményező, hanem mint erre a hátbatámadásra kijelölt, felkért, felhasznált és hajlamos erő. Még akkor is így van ez, ha a nagy konc, a nagy falat számára is vágyott falat volt. Még nem szolgált rá, akkor és ezzel kellett rászolgálnia, hogy megkaphassa.”

Minden újkori magyar fájdalom gyökerében ugyanaz a titkos féreg foga rág. Nem törődhetünk bele! Nem, nem, soha! – ahogy József Attila írta.

„Történelmi tény, hogy az I. világháború kitöréséért a Magyar Királyságot felelősség nem terhelte. Ugyanakkor az 1920. évi békediktátum delegációi a világháború kitöréséért egyedül a Magyar Királyságot büntették meg.

A békediktátum előtt a Magyar Királyság területe 325 411 km2 volt, lakosainak száma 20 886 000 fő. A békediktátum következményeként az ország területe 92 863 km2-re, míg lakosainak száma 7 615 000 főre csökkent.

A trianoni diktátum elfogadásakor Magyarországot az I. világháborúban való részvételéért büntették meg. A párizsi békediktátum aláírásakor viszont Magyarországot a II. világháborúban való részvétele miatt marasztalták el. Mindkét diktátum kollektív büntetésről rendelkezett, ami a nemzetközi jog alapján elfogadhatatlan.

Mind a trianoni, mind a párizsi békediktátum alakilag és jogilag is érvénytelen. Az elcsatolt területen élő magyar állampolgárok sérelmére 1920. évtől kezdődően olyan bűncselekmények elkövetése történt, amelyek a nemzetközi jog alapján nem évülnek el.

Szükséges annak bíróság által történő kimondása, hogy a fent említett Szerződések érvénytelenek és az érvénytelenség következtében a Magyar Népet jogorvoslat illeti meg.”

Első nyugati útjukról (1970) hozta az első magnetofont, így vált lehetővé, hogy elkezdte azt a magnós gyűjtést, melynek eredményeként több mint ezer emberrel beszélgetett el, mondatta el életét, ezekből születtek népi szociográfiái – írta a szerző. A kovásznai líceum tanáraként 1980-ban jelent meg az Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezete című, 280, magnószalagra vett vallomásból álló gyűjtése, az életforma-változás páratlan tanúságtétele. Közben művészettörténeti kismonográfiát írt Gyárfás Jenőről (1969); Nagy Imréről (1972); Nagy Albertről (1982); 2019-ben jelent meg hatalmas, Erdély művészetéért című könyve 1957–2017 között született írásaival és képzőművészek műveiről készült képekkel. Az Emlékek Ázsiája: őseink földjén (2003) az első és a második világháború magyar hadifoglyainak történeteit gyűjti egybe, s a Hát én hogyne siratnám: Csángók a sodró időben című (1993) kötettel együtt ismét az elbeszélt történelem könyveinek, a „nemzetsors-szociográfiáknak” sorába illeszthető. Miként Az Istennel még magyarul beszélgetünk: magyar szórványok a Kárpát-medencében (2002) című munka is. Gazda József Erdély művészetéért című súlyos, rendkívül értékes könyve tulajdonképpen lexikon, önmagában egy önálló életmű.

Benke László

Elhangzott Kovásznán Gazda József Bujdosók című esszéregényének bemutatóján 2020. február 24-én