Ajándékba hozták, kicsomagolták a selyempapírból, összecsókolták, hogy: „Jaj de kedves kiscsacsi!” – Aztán letették a virágtartóra, s ottfelejtették.
Ő pedig álldogált illedelmesen, visszamosolygott az emberekre, s nézte a szobát, az ablakot, a falon a fényképeket. Különösen a csillár tetszett neki, ahogy este kigyúl, elalszik.
„Ha madár lennék – gondolta magában –, vagy legalább csak légy, egyszóval ha szárnyam lenne, fölrepülnék, s megnézném, hogy mi van benne.”
Egy reggel aztán úgy gondolta, hogy ideje lenne körülnézni egy kicsit, és bemutatkozni. Óvatosan lemászott a virágtartóról, és elindult.
A szekrény volt legközelebb, odaállt elébe, és így szólt:
– Én vagyok Samu, a kiscsacsi. És te ki vagy?
– Én vagyok a szekrény!
Nem volt valami kellemes a hangja, inkább olyan nyikorgó. „Nem baj” – gondolta a kiscsacsi, meghajolt és továbbment.
Odaért az ágyhoz, megállt előtte, és így szólt:
– Én vagyok Samu, a kiscsacsi. És te ki vagy?
– Jé, kiscsacsi! Jaj de kedves kiscsacsi! Én vagyok az ágy!
Az ágynak selymes hangja volt, és látszott, hogy nagyon szeret beszélni. „Az se baj” – gondolta a kiscsacsi, meghajolt és továbbment.
A falnál állt a szék. Odaért a székhez, megállt előtte.
– Én vagyok Samu, a kiscsacsi. És te ki vagy?
Ám a szék nem válaszolt. „Biztosan nem hallotta” – gondolta magában a kiscsacsi, és még egyszer elmondta a mondókáját. Ám a szék most sem válaszolt. „Hiszen ez alszik!” – szólt a kiscsacsi, és lábujjhegyen továbbment.
Egyszer csak visszahőkölt. A meglepetéstől szólni sem tudott. Vele szemben állt egy pont olyan kiscsacsi, mint ő! Szürke volt a bundája, lakkozott a patája.
Végre összeszedte a bátorságát, és közelebb lépett. Úgy tűnt, mintha a másik kiscsacsi is lépett volna egyet.
„Milyen különös” – gondolta a mi kiscsacsink, és így szólt:
– Én vagyok Samu, a kiscsacsi. És te ki vagy?
Ám a másik kiscsacsi nem válaszolt. De különben nem volt barátságtalan.
A kiscsacsi álldogált még egy darabig. Szeretett volna beszélgetni, de úgy látszik, a másik kiscsacsi hallgatag természetű volt. Csak álldogált, és nézett kíváncsian.
– Engem ajándékba hoztak! – törte meg a csendet végül is a kiscsacsi.
De a másik erre se szólt egy szót se.
„Nem baj – gondolta a kiscsacsi –, azért jó, hogy nem vagyok egyedül!” Meghajolt és elindult. Úgy látta, hogy a másik is meghajolt, s elindult valahová.
Kíváncsi volt, hogy hová megy, és visszafordult. De a másik is rögtön megfordult. A kiscsacsi elröstellte magát a kíváncsiskodásért, és gyorsan még egyszer meghajolt. A másik udvariasan biccentett és továbbment.
„Nem baj – gondolta a kiscsacsi –, majd megbarátkozunk, és nagyokat beszélgetünk.”
Körbejárta a szobát, megnézte a képeket, könyveket, egy kicsit meghemperedett a szőnyegen, majd visszamászott a virágtartóra. Kényelmesen elhelyezkedett, és sorra vette új ismerőseit. „Az ott a szekrény, kicsit mogorva, de nem barátságtalan. Az ott az ágy, szép selymes hangja van, és szeret sokat beszélni. Az ott a szék, igaz, hogy alszik. Megvan a csillár is, most sötét.”
Kicsit fölágaskodott, hogy hátha meglátná a másikat. De az nem volt sehol. „Biztosan elbújt – gondolta magában. – Nem baj, majd holnap megkeresem!” És a kiscsacsi elmosolyodott örömében, és egy picit a virágtartónak támaszkodva elaludt.