A három antikommunista ellenálló tisztelői – mintegy negyven helybeli, kézdivásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, berecki és ozsdolai, köztük a Kézdiszéki és Kézdivásárhelyi Székely Tanács vezetői – 1989 után tizenegyedik alkalommal emlékeztek meg Ozsdola és a Kászonok hős fiairól. Az engesztelő és emlékező gyászmisén a Pusztai és Dézsi család leszármazottjai is jelen voltak.

Pusztai, Jeges, Dézsi: az ötvenes évek elején ez a három név tartotta izgalomban Felső-Háromszéket és a Kászonok vidékét. A kommunista hatalom üldözte, katonaszökevényként, gyilkosként és rablóként kezelte őket, míg a nép egyszerű fiai szemében nagy megbecsülésnek és népszerűségnek örvendtek, akárcsak Rózsa Sándor, Bogár Imre és a többi legendás hírű betyár. A falusi nép a szegények pártfogóiként és a zsiványbecsület legromantikusabb megtestesítőiként, valóságos balladai hősökként tisztelte és emlegette a három betyárt. Tény, hogy olyan erőt jelentettek, amelyet a kommunista hatalomnak is tudomásul kellett vennie. Nem lehetett elhallgatni, hogy ezek a bátor, néha túl vakmerő fiatalemberek harcba szálltak a kommunista hatalom kiszolgálóival, annak hűséges pribékjeivel. Dacolva a hatalommal szembe mertek szállni a párttitkárokkal, a félanalfabéta néptanácselnökökkel, a milicistákkal, a basáskodó erdészekkel és a nagyszámú besúgóval. Golyó által haltak meg 1954-ben és 1955-ben, mindhárman jeltelen sírban nyugszanak, egyiküknek sem adatott meg halálukkor a keresztényeknek járó végtisztesség.

Bartos Károly plébános elmondta: azért gyűltek össze a három antikommunista harcos tisztelői, hogy a kommunista rendszer áldozataira, annak hőseire emlékezzenek, akik fegyverrel a kezükben szálltak szembe a rendszer hű kiszolgálóival szemben. A plébános a magyarországi hősök között Lénárd Ödön piarista szerzetes nevét említette meg –, aki 91 éves korában hunyt el, és húsz évet szenvedett a kommunista börtönökben, ahol öt kötet verset írt –, s az ő verseiből olvasott fel részleteket. Több erdélyi vértanú pap nevének felsorolása után azt is elmondta, hogy a szentmisét többek között azoknak a kézdivásárhelyi fiataloknak ajánlja, akik jelenleg ártatlanul börtönben vannak és szenvednek az igazságtalanság miatt.

Az áldás és elbocsátás után dr. Ambrus Ágnes ny. egyetemi adjunktus szólt az egybegyűltekhez. „Az ozsdolai betyárok nem tudtak és nem akartak betagozódni a kommunizmus által megteremtett hazug rendszerbe, nem voltak hajlandók talpnyalókká válni. Mások voltak, mint a nyáj, mint akik beilleszkedtek, és élvezték a kommunista diktatúra előnyeit. Nem akarták elfogadni, hogy a végtelenségig meg lehet alázni katonát, civilt, mindenkit, aki nem lesz a diktatúra kiszolgálója. Azok szándékát is képviselték, akik talán féltek felemelni hangjukat a sok igazságtalanság, az embertelenség ellen. Egyéni sérelemből indult el ellenállásuk, de csakhamar közösségivé vált lázadásuk. Azt tapasztalták, hogy a kommunista rendszer helyi korifeusai, a párttitkárok, az állami tulajdonba vett erdőket őrző erdőpásztorok sanyargatják szülőföldjük lakóit. A székely közösség többsége titokban melléjük állt, segítette, élelemmel látta el, bújtatta őket. Nem véletlen, hogy a hegyek között, az erdőben bujkálva több évig sem tudták elfogni őket. Lehet, hogy szándékuk ellenére, a sok veszély közepette megbántottak olyant is, akit nem akartak. Az ő nevükben most mi, emlékezők kérünk bocsánatot. Lázadásuk reménytelen volt. Életük tragikus véget ért. Halálukkor nem szólalt meg a harang. Nyugvóhelyük ismeretlen, jeltelen. Szóljon ma értük a minden kereszténynek kijáró harangszó és az ima. Isten nyugosztalja őket!” – mondotta többek között dr. Ambrus Ágnes.

Ezután Vesztergán Miklós tárogatóművész rövid műsora következett, majd a budapesti Bagaméri László Ádám, a Történelmi Vitézi Rend tagja Wass Albert A bujdosó imája c. versét adta elő. Az esemény a régi székely himnusz közös eléneklésével és a művelődési otthonban szeretetvendégséggel és kötetlen beszélgetéssel ért véget.