Azaz a valóság maga Isten, maga az élet, az út, az igazság, a szeretet. Érdekes, hogy azoknál is, akik ezt a sommás definíciót megfogalmazták, megjelentek olyan gondolatok, melyek a valóságot annak inkább tárgyi vonatkozásában taglalták. De ez érthető, hiszen éppen egy nagyon eltárgyiasult világban keressük azt a lámpást, mely a lassan töredéknyi istenszerető ember-kisebbség kezében lehetne olyan hatásos eszköz, amely mindenki számára úgy mutatna utat a spirituálisan is minőségi túléléshez, hogy az senkinek se jelentsen riasztó szellemi erőkifejtést.

Példaként álljon itt az allegória: Jóisten-Gepetto „megfaragott” minket, kis tanulatlan, csiszolatlan fabábukat. S mert bénáztunk, nem engedte el kis madzagjainkat. Az elején segített még a legcsekélyebb mozgásunkban is. Túl sokat nem gondolkodtunk akkor, de felhőtlenül boldogok voltunk. Biztonságban éreztük magunk, hisz a mesterien irányított zsineg-köteggel a megalkotónk irányította minden moccanásunk. Aztán lazított a cérnán. S ilyenkor azonnal el is bizonytalanodtunk, megijedtünk: még elesünk. De ő mindig időben húzta meg a kis köteléket, és boldog egyensúly lett az eredmény. Ám, mi újból és újból megkísértettük a sorsot: hátha menne egyedül is? Ő meg mosolyogva nézett, hisz egyre ügyesebbek voltunk nélküle is. Mert azt hittük, hogy még mindig fogja a mentő madzagok végét, pedig már régen magunk éltük életünk, mint mikor biciklizni tanítottak szüleink: azt hittük, fogják még az ülést, ám már régen magunk bringáztunk. Feledhetetlen érzés és nagy felelősség is egyben. Magunk feleltünk magunkért, és már másokért is. Ha mindezeket tudjuk, akkor érhetjük el és élhetjük meg azt a boldog valóság-állapotot, melyben önállóan mozgunk ugyan, de mindig tudjuk, hogy ott van a mester, a Jóisten-Gepetto szeretetszálakból font megmentő köteléke. Ezzel kapcsolatos, köznek szánt mondandónkat pedig úgy kell becsomagolnunk, hogy az kívánatosnak tessék, könnyen kibontható legyen és a benne rejlő lényeg egyből érthető ajándékként ajánlja magát.

A magam területét érintve rájöttem, hogy a valóság mélységesen földszagú területét járom, de mivel az egész ember gyógyításában hiszek, és a teremtett ember a „munkám tárgya”, aki bennem megmentőjét látja, ezért valójában a valóság testi és lelki – amúgy elválaszthatatlan – vonatkozásai mellett folyamatosan annak természetfölötti régióiban is járok. Innen merítek erőt a reggel magamra öltött mosolyhoz és az egész nap mondott és megélt igenekhez. Nagy megtiszteltetés és nagy teher is egyben a gyógyítóra rakott remény. Ennek beteljesítéséhez végig kell járni a keresztény közéleti ember létráját: előbb rendbe teszem magam a valóság teljes vertikumában, mert így tudok továbblépni és másokon is segíteni. Minél feljebb jutok, annál inkább tudom a lent levőket szolgálni. Ez volna a dolgok mindenkori valóságos rendje. Ugye, kedves politikai tisztségviselők?