Mind gyakrabban jutnak eszembe azok az egykori barátaim, akiket már nem látok viszont évek, évtizedek óta. Túl korán ragadta el őket a halál, pedig tehetségük még sok termékeny évre biztosította volna létüket. Talán megtehetem, hogy lapunkban kettőjükről megemlékezzem, mert ők erdélyi magyar közéletünk jeles személyiségei voltak, élhettek volna késő idős korukig.
DANKANITS ÁDÁM (1932, Kolozsvár – 1977, Bukarest) a bukaresti földrengés áldozata lett 1977-ben. Az az emeletes bérház, ahol laktak, összeomlott, csupán kiskutyájuk menekült meg, amely a romok tetején kereste még napokig gazdáját, miközben a készülő könyv gépelt lapjait vitte a megsemmisülésbe a szél, mintha Ádámnak a nyomát se akarná megőrizni az idő. Ádám Szilágyi Domokos fiával, Kobakkal – aki ekkor nála lakott – és a székelyudvarhelyi háziasszonnyal együtt vesztette életét. Felesége ezekben a napokban nem volt otthon, Marosvásárhelyen érte a hír.
Ádámmal elemitől érettségiig együtt voltam, hihetetlenül éles eszű fiú volt, és osztályfőnökünk, Pálffy Ferenc természetrajztanár a tanulmányi előjelekből ítélve matematikust látott benne, ám a történelem mégis jobban vonzotta. Miután végzett, a marosvásárhelyi főiskolán tanított, majd a nagyenyedi könyvtár-múzeum őre lett. Később, A Hét hetilap létesültével ennek szerkesztőjeként kerestem fel többször is, amikor utam hivatalos kiküldetésben Bukarestbe vezetett.
Ádám történészi törekvései az erdélyi magyar írásbeliség és művelődés felkutatásában és közzétételében valósultak meg és további munkássága is ebbe az irányba mutatott. Ez a jobbára türelmet és elvonulást igénylő munka talán a kor politikai korlátai miatt tűnhetett számára a „túlélésre” alkalmasnak. Rá gondolva mindegyre az jut eszembe, hogy milyen rátermett politikus lett volna, ha megéli, az RMDSZ élén, olyan ember, akinek következetességében, bölcs előrelátásában és becsületességében meg lehetett volna bízni.
PÁZMÁNY DÉNEST (1931, Kolozsvár – 1997, Kolozsvár), aki szintén mindvégig osztálytársam volt, sőt, az egyetemen is kollégám, a szerénység és a lankadatlan munka jellemezte biológusi pályáján. Amikor a kolozsvári Mezőgazdasági Egyetem professzoraként közel volt a nyugdíjazásához, akkor vitte el, szinte pillanatok alatt, a tüdőembólia. Nem véletlen, hogy az immár 20 éve működő László Kálmán Gombászegyesületünk tiszteletére díjat alapított. Gyűjtött gombapreparátumai a Székely Nemzeti Múzeumban kaptak helyet. A marosvásárhelyi MOGYE „rejtélyes” átalakulásához hasonlóan magyar egyetemből lassanként románná változott, mezőgazdász mérnököket képző egyetem keretében az utolsók között még megmaradt magyar botanikus professzor volt. Dénes sokat tett a kolozsváriak gombaismereti képzéséért, de posztumusz megjelent gombáskönyvét már én szerkesztettem. Munkásságának igen fontos része volt az ország gyomállományának egész Romániára kiterjedő feltérképezése, a termesztett növények elgyomosodása elleni védekezés előfeltételeként. Ebben annak idején magam is részt vettem. Húga már jóval hamarabb, fia és unokája halála után telepedett át Magyarországra. Nem tudok arról, hogy Kolozsváron akár az Agráregyetem, akár egykori gombász tanítványai őriznék emlékét.
Puskás Attila
