Mózes László
Egy újabb romániai magyar párt alapításának ötlete március elején is inkább az áprilisi tréfák csoportjába kívánkozik, nehezen nyerne felvételt a reményt keltő történések sorába. Ám legyen – akinek kedve és ambíciója úgy tartja, s ehhez ideje, támogatása és még tőkéje is van, hát cselekedjék. Végül is e lépést megtenni nem más, mint élni a szólás- és véleményszabadsággal, a választás és a választhatóság szabadságával, és úgy általában, mindenféle szabadsággal. E törekvés akár még eredményes is lehet, különösen akkor, ha egy helyi szövetségről van szó.
Valami ilyesféle alakulgatás kezdődött el Székelyudvarhelyen is, ahol a jelenlegi polgármester, Gálfi Árpád, miután tavaly kizárták a Magyar Polgári Pártból, elhatározta, hogy az idei önkormányzati választásokon független jelöltként méretkezik meg. E szándéka mellé megpróbált létrehozni egy újabb pártot is. Célja, hogy tanácsosi jelöltlistát is indíthasson az önkormányzati választásokon. Kezdeményezte tehát a Székelyudvarhelyért Párt bírósági bejegyzését. Csakhogy Gálfi Árpád közlése szerint a pártalapítási folyamatot megtámadta a Bukaresti Törvényszéken az udvarhelyi MPP politikusa, Koszta Attila, aki arra hivatkozott, hogy a leendő párt irányvonala szeparatista és autonómiapárti.
A szinte színmagyar Székelyudvarhely magyar embere tehát „szeparatizmussal és autonómiapártisággal” vádolta meg magyar ajkú politikai ellenfelét.
Természetesen, a székelyudvarhelyi választók eldöntik majd, kit kívánnak városuk élére, illetve megválasztják az önkormányzati képviselő-testületet, meghatározzák annak politikai színezetét. Ez az ő dolguk, az ő lehetőségük, az ő választásuk és az ő felelősségük. Olyan lesz a városuk, amilyen embereket vezető tisztségbe juttatnak.
Ám addig is, távolabbról tekintve e különös kifogást s a hozzá illesztett szóhasználatot – nevezetesen azt, hogy Gálfiék „szeparatisták és autonómiapártiak” lennének –, nehéz eldönteni, sírjunk-e vagy nevessünk. Az előbb említett két jelzővel mindeddig a magyar közösséget, illetve politikusait minősítették román ajkú, többé vagy kevésbé elfogult nemzetféltők, rendszerint rutinos nacionalisták. Három évtizede tűzték zászlajukra, s használják megbélyegző jelzőként a „szeparatista és autonómiapárti” szavakat, s azóta le sem veszik azokat, csak lengetik lobogójukat fáradhatatlanul. Az azonban, hogy most egy székelyudvarhelyi magyar politikus teszi ugyanezt, enyhén szólva is tudathasadásos állapotra vall. Melynek okát távolról nehéz azonosítani, de amennyiben a tünetek erősödnének, a kezelés módján talán érdemes lenne elgondolkodni. Ennél könnyebben lehet viszont vázolni e cselekedet lehetséges következményeit, ám amíg megtörténik eme bátorságot is kívánó önvizsgálat, bizony máris kuncoghatnak a román ajkú ellendrukkerek. Utóbbiak akár azon is eltöprenghetnek, hogy amennyiben az udvarhelyi példa ragadós lesz, nem csupán annyit jelent majd, hogy az eddigi feljelentők, szolgálatos buzgómócsingok fokozott sikerélménnyel tovább lengethetik zászlajukat, hanem új lehetőségek is nyílnak majd előttük. Például magyar nyelvű kommunikációs képzéseket, tréningeket szervezhetnek magyar ajkú, a világ változásait nyitottan szemlélő székelyföldi jelentkezők számára. Mert íme, fáradozásuk nem volt hiábavaló, nacionalista felebarátaink nem mondogatták hiába a magukét, tanításaikat bővülő körből követik.
De a legbölcsebbek végül maguk az udvarhelyi atyafiak lesznek, akik e sajátos politikai csatározásra úgy tesznek pontot, hogy megválasztják polgármesterüket és önkormányzati képviselőiket. S ha netán találkoznak még a mostanihoz hasonló nekilendüléssel, hát bízzanak humorérzékükben, és biztos, ami biztos, az sem árt, ha erős idegrendszerrel is felvértezik magukat.
