A posztmodern korban zajló társadalmi folyamatok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a családok – szülők és gyermekeik – zavaros helyzetbe kerültek. A napjainkat meghatározó, erkölcsi relativizmusnak nevezett gondolatrendszer azt tanítja, hogy az igazságot nemcsak hogy nem ismerhetjük meg sem Isten révén (akit a posztmodernizmus mítosznak tekint), sem az ember révén (akinek nincs joga a többi ember nevében nyilatkozni), sőt olyan, hogy igazság egyáltalán nem is létezik. A közérdeket véleménykutatások nyomán határozzák meg, vagy olyan népszerű elképzelések alapján agyalják ki, amelyet valakik (lehet, épp a leghangosabbak) az adott pillanatban megfelelőnek tartanak.

A posztmodernisták időnként önmagukkal is ellentmondásba kerülnek: ünneplik az emberi méltóság és a faji összhang elvét, ugyanakkor támogatják azok gyakorlatát, akik megölik (vagy segítenek megölni) az időseket, a még meg nem született magzatokat.

Ez a filozófia összezavarta a jó és rossz, helyes és helytelen, érték és értéktelen, emberi és embertelen dolgok közötti összes ősrégi különbséget, ez pedig ahhoz vezetett, hogy az erkölcs szabadesésbe kezdett, és még nem ért földet. Minden viszonylagossá vált, csupán az számít, hogy „mi jó nekem, és mi jó neked”.

A közkeletű tévhittel ellentétben a fiúk nem arra születnek, hogy bármilyen életkorban lázadni kezdjenek a szüleik ellen. Egyáltalán nem természetes, hogy akár hat-, akár tizenhat évesen a fiúk utálják a szüleiket. Persze, ahogy nőnek, egyre nagyobb önállóságra vágynak, de a gyűlölet vagy a lázadás se nem természetes, se nem egészséges.

A probléma egy részét a média szállítja: pimasz fiúgyermekek és ostoba apák szerepelnek szinte minden egyes humorosnak szánt sorozatban, sőt, egész ágazatok (a popzene nagy részét is beleértve) szentelik magukat annak, hogy a szüleik ellen hangolják a kamaszokat és megtagadják azokat a hagyományos értékeket, amelyek vezérfonalat nyújthatnának nekik.

Kedves apák, ne feledjétek, hogy a fiaitok szemében ti hatalmasak vagytok! Minden statisztika azt támasztja alá, hogy senki nem fontosabb egy fiú életében és az általa hozott döntésekben, mint az apja. Ne mondjunk le a hatalmunkról! Ne változzunk azzá a menő, ostoba apává, amilyet szerintünk akarhat a gyermekünk, mert nem azt akarja. Az is igaz, hogy ha már egyszer átléptük azt a határt, nehéz visszakozni. Minden fiú utálja, ha az apja röhejessé vagy ostobává válik, vagy úgy viselkedik, mint egy kamasz gyerek. A fiaink tisztelni akarnak minket, fel akarnak nézni ránk.

A média olyan régóta kezeli normaként az aberráns viselkedést, hogy már megszoktuk. Pedig nem kellett volna. És ennek megakadályozásához nemcsak a fiaink útját kell korlátozni a média „szemeteskonténerhez”, hanem azt is biztosítani kell, hogy tisztában legyenek azzal, hogy a szövetségeseik vagyunk.

A fiaink a lelkük mélyén tudják, hogy az életnek nem ilyennek kéne lennie. Tudják, hogy az édesanyjuknak fontosabbak, mint bárki másnak a világon, hogy az édesapjuk olyan, amilyennek egy férfinak lennie kell, és hogy nekik maguknak jellemes, erkölcsös fiatalemberekként kellene viselkedniük. Arra várnak, hogy kiálljunk az igazi férfiasság mellett, és kiegyensúlyozott fiúkat neveljünk belőlük, akik erényes férfiakká válnak majd. Ők még csak gyerekek. Úgyhogy lássunk munkához, és segítsünk nekik.

Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
(folytatjuk)