Vásárhelyi József vargyasi mészégető első látásra is maga a kicsattanó egészség. Ez a jó erőben lévő, arányos testalkatú, kiegyensúlyozott kedélyű, 52 éves férfi alighanem példája lehetne a természetes életvitel jótékony hatásának mind a szervezetre, mind a lélekre. Pedig nem jutott neki könnyű sors osztályrészéül. Olyan mesterséget űz, és olyan életmódot folytat, melyet nem sokan vállalnának önként. Ő viszont beleszületett, és nemcsak hogy nem lázong ellene, hanem hivatásaként műveli. A környező falvakban mint a mészégetés mesterét ismerik. Nem akartunk hinni a szemünknek, amikor kiderült, hogy ez az ősi mesterség itt ma, hogy úgy mondjuk, még mindig piacképes.
Ahol a madár sem jár
Vásárhelyi Józsefet a Vargyas fölött pár kilométerre, a patakparton magányosan álló gerendaházában kerestük fel. Mesébe illő remeteségben él itt, ahol a madár se jár, illetve hát pontosan az erdő és saját állatai jelentik állandó társaságát. A ház előtt pár méter magas földkupacba ágyazva ott a mészégető katlan, mely szerkezetében megegyezik az évszázadokkal ezelőttiekkel, miként a gyártás módja sem sokat változhatott. A mester elődeitől, felmenőitől tanult módszerrel égeti ma is a meszet. Kanapéra ültet le szobájában, ahol idejének tetemes részét tölti. Kezdhetnők is a beszélgetést, ha a szomszéd helyiségben berendezett istállóból nem szökött volna ki, a hirtelen szabadságnak megörvendve, a borjú, s nem tűnt volna el nagy rössel a szakadékos mart alatt. ,,Majd eléjő, a múltkor éjszaka is eléjött magától" ― nyugtatja Irma asszonyt, aki elkísért utunkon. Némi aggodalomra azért ad okot, hogy az erdőalji ház környékét vadállatok is látogatják, nemrég három medve ment át ,,vízön túl" emelkedő oldalon a kutyák nagy ugatása közepette. Vásárhelyi József ennek ellenére nem tartja különösebb veszélyes helynek lakását, és az egész erdőre nyitott udvarát. Hozzászokott e feltételekhez, mindjárt meglátjuk, miért és hogyan. ,,Inkább a rossz emberek, azoktól kell félni. A kutyák ugatnak. A medve nem nagyon fél a kutyáktól. Egyet széttépett a tavaly. De a vaddisznó még mocskabb, jobban elüti a kutyát, mint a medve. Jaj, azok a vén kanok! S a gőjék is a malacok miatt. A háziállatok? Nincsenek veszélyben, mert én vigyázok rájuk. Úgy is van nyári időszakban, az ajtó bé sincs téve. Ha nagyon elfáradok, az ajtót béteszem, s a lakatot rea. Ha elalszom, a kutya ugat, megébredek. Fatolvajok? Amióta mindent visszaadtak, fatolvaj nem nagyon jár."
No de Vásárhelyi Józsefnek nemcsak az udvara nyitott az erdőre és a hegyekre, a természetre, hanem az egész élete is.
Erdei szállás és tanya
A gazda 85 éves édesapja — augusztus másodikán töltötte, Isten éltesse! — ma is kinn él a falutól tizenhárom kilométerre a tanyán, ahova annak idején tizenkét éves korában apja plántálta át. ,,Apukám tizenegy éves volt akkor — meséli Vásárhelyi József —, nagyapám megvette azt a helyet, és felvitte ősszel a fiát. Mesélte, egész éjjel sírt mérgében. Egyedül maradt, de nagyapám fel-felment, meg-megnézte." Idősebb Vásárhelyi minden haragja ellenére alaposan megszokhatta a hegyi életet, mert azóta sem telepedett vissza. Hogy ott nem is látnának embert? ,,Dehogynem, járnak, a szomszéd falusiak, a száldobosiak, sokan a barlanghoz mennek fel". Hogy az út mellett fekszik-e az azóta szállásból tanyává átépített otthon? Nincs az út mellett, attól jó három kilométerre ,,kell kimenni a hegyre, egyenesen kifelé, de nehéz" terepen, ahova legfeljebb szekér, újabban terepjáró kapaszkodhat ki. Az aggastyán szerint a Vásárhelyiek a szerb határszélről származnak, és mészégetőként telepedtek le Vargyas vidékén. Ma is több testvér, unokatestvér, nagybácsi űzi az ősi mesterséget, bár van, aki már csak a lakhelyhez ragaszkodik. ,,Édesapám édesbátyja is ott lakik, ott a tanyája kinn. És egy unokatestvéremnek, aki fogorvos Brassóban, a feleségével szokott kijárni oda."
A gazda 1956-ban a tanyán született, életükről szűkszavúan, de szemléletesen beszél:
― Állatokkal és juhokkal foglalkoztunk a tanyán a mészégetés mellett. Más nemigen égetett még akkor. Szekérrel hordtuk a meszet Bardocra, Sáldobosra, Fülébe, messzebb. De akkor az embör keményen kellett dolgozzon, hogy fél szekér mészkövet essze tudjon gyűjteni. Mi termeltük ki a földből, csákánnyal, vasrángával. Elég nehéz volt. Kalapáccsal esszetörtük. Nyáron szénát csináltunk, juhokat fejtünk. Hogy milyen élet volt? Hát jó! ― neveti el magát. ― Télen disznókkal jártunk. Negyven-ötven darab disznót neveltünk, kihajtottuk a makkra. Közben égettük a meszet.
A kollektivizálásról úgy tudja, ,,az már le volt járva, amit el akartak venni, elvették", az ő disznóikat nem bántották. Veszélyesebbek voltak a vadállatok. ,,Úgy es vót, két malacodzó gőjénket a medve megölte. Kibelelte mind a kettőt. Elmaradtak, s nem jöttek elé este a tanyára. S megölte. Kutyát? Sokat tartottunk, ott négy-öt kutyánk es vót."
Az öt testvérből egy lány, Magyarországra ment férjhez, ,,Pétör", a legkisebb szintén oda házasodott, és bányász, a többiek itthon élnek, és az örökölt mesterséget űzik. József onnan, a hegyről járt iskolába, de inkább nem járt ― közli nevetve. ,,Írni, olvasni, számolni mind tudunk, nincsen baj". A tanyára rádió későn került, de nagyon ritkán hallgatták, tévéről szó sem lehetett.
Patyolattiszta anyag
Ehhez képest a gazda most a faluhoz közel ütötte fel tanyáját, és építette meg kemencéjét valami tizenhét éve. Mi több, háza van Vargyason, ahova naponta bejár biciklivel, a tanyáját viszont nem hagyhatja tehene és három lova miatt. Égetéskor napszámost, segítséget vesz igénybe. Kiállunk a katlan ― téglával körkörösen kibélelt, kb. három méter mély henger, az alja tűztér ― szélére, ott magyarázza:
— Elébb a követ kalapáccsal esszetörjük. Ott a tűzhely, a felső likon tüzelünk. Fölötte a párkányra rakom rá a mészköveket. Alulra a nagyobbakat, a kujakos kisebbeket azok háta megé, hogy megálljanak.
A nagyobb kövek kiegyensúlyozására azért van szükség, mert a tűztér fölé kis boltozatot épít belőlük, s hogy ne billenjenek fel, öklömnyi mészkődarabokkal tölti ki a hézagot a katlan faláig. Kész építészet!
— Én középen állok, és elöl rakom a nagyot, a háta megé a kicsit, hogy nyomja le örökké. Egész körbe egyformán megyen.
Irma asszony szerint olyan lesz, mint egy búbos kemence, amiben kenyeret sütnek.
— Mikor a melléig ér, kijő, s a többi követ felülről rakja rá. Megtölti az egész katlant, sőt, a tetejit meg is halmozza egy kicsit. Ügyelni kell, nehogy alul béduvadjon.
A kemence felülnézetből: ezer fokra hevül a kő
Következik a begyújtás.
— A lang feljön egészen a kemence szájáig ― mutatja, hogy jó méterre ki is csaphat. ― Harminchat órán átal tüzelünk. A kő rendesen meggyúl és kiég. Úgy ég, mint a fa. Még jobban, mint a fa, mert ha úgy égne, az nem lenne elég. Először kormos lesz, aztán leég a korom róla, és kezd megzöldülni. Utána csak a fele súlya marad. Fele súlyát veszíti. Tizenkét tonna mészkőből lesz hat tonna mész. Mi száll el belőle? Hát a nehézség. Aztán a meszet kiszedjük csak kézzel, tekenyőbe tesszük. Tiszta patyolat fehér lesz. Vihetik. Bé kell oltani vízzel ― ennyi az egész.
A mester úgy véli, azért szeretik áruját a kuncsaftok, mert jobb a gyárinál. ,,Tökéletes, ha jól csinálja az ember. Ha nem csináljuk jól, azt nem veszik meg még egyszer."
Irma asszony szerint a gyárakban a kavicsot beleőrlik, s az a mész ,,pattog le a falakról", ezért kedvelik az övéket jobban.
Vargyason többen is égetnek meszet, nem egy rokon is akad köztük, érdekesség, hogy két cigány mészégető család is ebből él. Eltanulták a mesterséget.
Búcsúzóul megkérdezzük:
— Mit gondol, meddig fogja tudni még csinálni?
― Ameddig a jó Isten megengedi! Amíg erőt ad, addig igen. Volt itt egy öreg bácsi, most halt meg hat esztendeje. 82 esztendős volt, még akkor nyáron négy katlan meszet bérakott.
Boltkő, kutyafej és társai
A gazdasági kuriózum után még egy meglepetés éri a riportert. Pár napra a kiszállás után borítékot hoz a posta. Benne az élettárs, Irma asszony fia, Pájer György Szabolcs iskolás korában készült dolgozata a mészégetésről: szakszerű, pontos és a fentieknél aprólékosabb leírás tükrözi a megbecsülést, amivel a környezet a mesterséget övezi. Mi több, átfogóbb összefüggéseket is felvillant. Érdemes idézni belőle:
,,A mészégetésnek hosszú időn át nagy gazdasági jelentősége volt Vargyason, népi mesterségként a falu egyik alapvető megélhetési forrását jelentette. Nemcsak egyes családok, nemzetségek sajátos foglalkozásaként élt, hanem tavasszal és ősszel a falu lakosságának több mint felét foglalkoztatta. Háborús években a munkalehetőség csökkent, ugyanis a mész szállítása, értékesítése nehézségekbe ütközött. Számos régi, 18―19. századi katlan nyomai láthatók ma is Kőhátján, Tiba tetejin, Merke megett, a Rikai erdőben, Hideg-aszóban és Kőalatt.
A mészégető katlan: A katlanokat valaha egyszerűbben, később szakszerűbben építették. A katlant a berakott mészkő nem terhelte, mert úgy rakták, hogy saját magát fenntartsa. A felszabadult gázok a katlan felső nyílásán távoztak, vagyis robbanás veszélye nem fenyegetett. A 19. század közepe tájáig a meszet még vesszőfonatú katlanokban égették, csak azután tértek rá a gránitkőből készült katlanok használatára. Ezeknek szintén oldalas helyet választottak, hogy félig a földbe épüljenek, a tűznyílás pedig az oldal lejtős felén könnyebben megközelíthető legyen. A katlan részei: fala, a száda (tűznyílás), kebele (belseje) és felső nyílása. Alsó felén belül körben egy 25―30 cm széles, kőpadszerű párkány van, mely a katlan megrakásának alapjául szolgál. A katlan megrakása jó mesterségbeli tudást igényelt. A rosszul megrakott katlanban ugyanis a kő nem égett ki, sőt, égetés közben össze is omolhatott.
Az égetendő mészkő osztályozása:
Párkánykő: lapos, széles kövek, melyekből alapot raktak a katlan aljában, kereken a párkányra helyezték, majd a nyomtatókővel rögzítették őket.
Nyomtatókő: közepes és nagyobb méretű kövek, amelyeket második sorként a párkánykövekre, azok rögzítéseként tettek.
Boltkő: A legnagyobb köveket nevezték így, a tűzhely fölött ezekből képezték ki a katlan boltozatát. Ezekből könnyebben építették a boltozatot, ezek jobban bírták a hőséget (a katlant 1000 fok körülre hevítették), s e nagy kövek csak a tűz közvetlen közelében égtek ki.
Kutyafej: közepes nagyságú kövek, ezekkel töltötték ki a boltkövek közti üregeket.
Seggelő: apróbb kövek, melyekkel a katlan boltozat feletti részét töltötték ki.
Küklő: a katlan megrakása után maradt apró kövek, amelyeket az egész rakomány tetejére töltöttek, hogy bizonyos mértékig szigeteljék a katlan felső nyílását. Az apró kövek könnyen kiégtek, néha a katlantól egy méternél is távolabb repültek.
Rást: a katlanba rakott mészkövet fedő agyag- vagy cserépréteg, amely alatt a mészkőrakomány jól kiéghetett. (...) Az égetés után a mész kihűlt, tizenkét óra múlva már szekérre lehetett rakni, és szállítani."
Köszönet a segítségért a fiatalembernek, ki ma egyetemre jár Szentgyörgyön.
