– Milyen nő akart lenni kislány korában?
– Soha nem volt példaképem, és a színpadon is azt szerettem volna, hogy önmagamat, azaz az éppen aktuális biológiai koromnak megfelelő nőt alakítsak. Ehhez képest negyvenévesen is kénytelen voltam kislányt játszani. Hőbörögtem is, amikor például Tóth Ede A falu rossza című színművében Boriskát rám osztották. Barátaim viszont azzal nyugtattak, hogy teljes mértékben hiteles az a Boriska a negyvenen túli Széles Anna előadásában. Ennek megfelelően igazából nem is volt szerepálmom, pedig annyi remek harmincas-negyvenes nő bukkan fel a színházi irodalomban.

– Hogyan képzeljük el a kis Anikót?
– Semmiképpen sem amolyan mindig szereplős gyerekként. Muzikális család voltunk, szüleim minden születésnapot, névnapot megtartottak, sokat énekeltek. Két zongoránk is volt, az egyik bérben a Transilvania vendéglőben, a másik meg a nappaliban felhangolva, bármikor készen a megszólaltatásra. A családi barátokkal való együttlét rendszeresen azzal kezdődött, hogy az unokatestvérem, Marika eljátszotta Mendelssohn Tavaszi zsongását. Engem viszont nem nagyon lehetett rávenni a szereplésre. De csak a családban, mert a gyerekszínháznak már hároméves koromtól szív-lélek tagja voltam. Nagy sikerem volt, miután tökéletes hallással magyar nótákat énekeltem, sokszor fiú díszmagyarban. Zeneiskolába adtak, nyolc évig zongoráztam, de taszított, hogy csak komolyzenét lehetett játszani, abbahagytam, és el is felejtettem, amit tanultam. Ma már talán csak a Szamárindulót tudnám eljátszani. Gyermekkoromban sokat voltunk kinn a Nagyvárad közeli tanyánkon, ahol apámnak birtokai voltak, míg meg nem „győzték”, hogy adjon be mindent a kollektívbe. Nagy kegyesen meghagytak neki a házból két szobát, hogy ha néha kimegy, ott meghúzódhasson. Lovunk is volt, ott tanultam meg lovagolni.

– Akkor a váradi művészeti életet is meglehetősen közelről figyelhették.
– Színházbérlete mindig volt a családnak, a komolyzenei koncertekre pedig a keresztapám vitt. A színészek többségével jóban voltunk, többen közülük kijártak a tanyára, édesapám meg tanítgatta őket horgászni. Az egyik nagybátyám közeli ismerőse volt Nagyvárad leghíresebb műkedvelő színésze, Gabi bácsi, ő rendelkezett a város legnagyobb színműgyűjteményével, sokszor a színházból is tőle kértek kölcsön színdarabokat. Én meg majdnem valamennyit végigolvastam. A későbbiekben, a színpadon ugyan nem nagyon találkoztam ezekkel a többnyire könnyű műfajú művekkel, de azért hasznukat vettem, mert a színművészeti főiskolán mindent el kellett olvasni az ókori görögöktől a mai szerzőkig.

– Az élettel – a sajátjával is – elégedett ember benyomását kelti. Sosem aggasztotta nőként, színésznőként, hogy mi lesz majd egyszer, amikor…?
– Akit igazán megérintett ez a pálya, örökké azzal a késztetéssel él, hogy tennie kell valamit az emberekért. Én is vívódtam azzal, hogy abba kellene hagyni, de sokáig képtelen voltam rá, miközben tisztában voltam, hogy lejárt az idő. Viszont soha nem tagadtam meg a koromat, eszembe sem jutott művi módon fenntartani a látszatot, és sajnos hiú sem vagyok. Viszont szerencsés, az igen.

– Abban is, hogy már főiskolás korában megkapta az első filmszerepét? Vagy a fiatalok magabiztosságával úgy gondolta, hogy szép, okos és tehetséges, tehát jár önnek a sorstól?
– Először is nekem gyerekkoromban sose mondták a szüleim, hogy szép vagyok. Sőt, régi váradi osztálytársaim mesélték nevetve az egyik tévéfelvétel bejátszása után: „nem is tudtuk, hogy te ilyen szép vagy”. Sokan a nővéremre mondták, hogy neki kellett volna színésznőnek lennie, annyira szép és elegáns, míg én jóval visszahúzódóbb voltam. Jó ideig őszintén meglepődtem – talán még ma is így lenne –, amikor megláttam magamat egy utcai plakáton. Örültem neki, persze, de sosem tartottam természetesnek. Mint ahogy a sokadik filmes felkérés után sem gondoltam, hogy ez örökké tarthat. Egyetlen dologban nem kételkedtem: mindig lesz, amiből megélnem, mert Kolozsváron valamennyi színész a színházból ment nyugdíjba. Miután átkerültem Magyarországra, azért megszeppentem egy kicsit, de ez a feszültség is csak addig tartott, amíg a fiamat el kellett tartanom.

– A Széles Anikó és Florin Piersic közötti kapcsolatot, majd házasságot annak idején nemcsak a két ember közötti szerelem, de a román–magyar együttélés szép példájaként is előszeretettel állították be. Hogyan „úszta meg”, hogy az erőteljes román hatások ellenére se puhuljon fel a magyar énje?
– Ehhez Florin habitusa is kellett, aki erdélyi fiú, Kolozsváron élt az érettségi vizsgáig, ma is ott lakik az én egykori lakásomban a Kopernikusz utcában. Mi az első pillanattól tökéletesen megértettük egymást, a kémia abban a tekintetben is működött közöttünk, hogy rengeteget nevettünk, ha társaságban egymásra néztünk, tudtuk, mit gondol a másik. Máig hálás vagyok Florinnak, hogy nem akart mindenáron elköltöztetni Kolozsvárról, hogy maradhattam a társulatnál, lakásom, kocsim volt, beleegyezett, hogy a fiamat reformátusnak kereszteljük. Szóval sosem a vonzódással volt baj közöttünk, annak ellenére, hogy egész házasságunk alatt külön laktunk. Én Kolozsváron, ő Bukarestben. Úgy éltünk, mint a szeretők.

– A korszak egyik legsikeresebb művészeként miért döntött mégis úgy, hogy országot, hazát vált?
– Hivatalosan családegyesítés címen kértem a kitelepedésünket, amiben igaz is volt, hiszen a szüleim meghaltak, nővérem, sógorom, unokahúgom pedig már jó ideje Budapesten élt. De az is ott dolgozott a háttérben, hogy miután Florinnal elváltunk egymástól, amolyan se veled, se nélküled állapot alakult ki. Miközben ő élte az életét, rám féltékeny volt. Ugyanakkor azt is akartam, hogy Dániel fiunk magyar környezetben nőjön fel, és kinyíljon előtte a világ, ami az akkori Romániában elképzelhetetlen volt.

– Abban a kettős világban élve milyen mértékben érzékelte, illetve foglalkoztatta, hogy a nyolcvanas években az erdélyi magyar színházak erőteljes elsorvasztása zajlott?
– Az az igazság, hogy mindezt én akkor nem nagyon éreztem, annyira burokban éltem. Inkább a két ország közötti ellentétek lecsapódásait, különböző, mindenféle okokra visszavezetett időhúzások miatt több magyarországi filmszerepről is lemaradtam. De mivel így jártam egy elképesztő összegű gázsiért járó egyiptomi felkéréssel is, a jelenség tényleges súlya nem igazán tudatosult bennem. Miután 1987-ben benyújtottam a kitelepedési kérésemet, engem nem tettek ki a munkahelyemről, az utolsó pillanatig játszhattam Kolozsváron, sőt, Florinnal még külföldre is kiengedtek ebben a periódusban. Viszont épp azzal úsztam meg, hogy egy Ceaușescut dicsérő cikk alá odakerüljön a nevem, hogy már kitelepedőfélben voltam, nem feleltem meg az előírásoknak.

– Sosem merült fel önben, hogy valamelyik külföldi útja során lemaradjon a buszról?
– Soha, annyira szerettem a szüleimet, hogy még a Magyarországra való áttelepedés sem jutott eszembe, amíg ők éltek. És ezt mindenki tudta is rólam. Utólag értesültem például, hogy a szekusok egyszer bejárták a váradi utcánkat, és a szomszédoktól érdeklődtek felőlem, de mindenki azt mondta rólam, hogy elképzelhetetlen, Anikó annyira szereti a szüleit. Beszervezni sem akartak soha, hogy ebben mennyi a szerepe Florinnak, illetve az én hincihánci, csacsogó kislányos habitusomnak, máig sem tudom.

– Legvisszhangosabb magyarországi szerepe, a Németh László Irgalom című regényéből készült sorozat Kertész Ágikája viszont minden volt, csak csacsogó kislány nem…
– Valóban ideg- és lélektépő a regény, de a kihívás is az volt, hiszen bár már jó ideje a pályán voltam, a magyar színészet nagyjaival korábban nem szerepeltem együtt. A Törőcsik Marival való viszonyom állította helyre a lelki egyensúlyomat, mint kiderült, igazából ő választott ki engem a szerepre a próbafelvételen részt vevő színésznők közül. A szövegtanulás sem volt könnyű, időnként haza is kellett utaznom színházi fellépésekre, mivel a hat rész forgatása fél évig tartott. Egész más eszközökhöz kellett nyúlnom, mint korábban, semmi sallang, erős visszafogottságot kért a rendező, Hintsch György. Igazi betegek közé is bevittek az elfekvőbe, a medika Kertész Ágnesnek pedig igazi műtőben, igazi emberi szervet kellett kézbe vennie. A magyar közönség kevésbé tudta, hogy korábban milyen szerepeket játszottam, magamban viszont éreztem, hogy a habkönnyű alakok megformálása után egy egészen másik dimenzióba léptem. Ez volt életem legmélyebb, legfaggatóbb szerepe, ugyanakkor az egyik legsikeresebb is.

– Talán a Minden kényszer nélkül című film járhat még a közelében…
– Mindenekelőtt a cannes-i díjnyertes Akasztottak erdeje. De valóban, a Minden kényszer nélkül is kedves, amelyben amúgy az volt a legnagyobb szenzáció, hogy többször is megszólaltunk magyarul, és a forgatókönyvíró Domokos Géza egy sereg magyar kifejezést is becsempészett a szövegbe. Talán ezzel is magyarázható, hogy annyira népszerű volt az a falusi Rómeó és Júliának is elnevezett történet. Közvetlenül az Irgalomért kapott nívódíjam után kezdtük a forgatást, tele voltam sikerélménnyel, nekem mindenképpen szép emlék.

– Jó ideje már nem látni sem színpadon, sem vásznon. Kin múlik elsősorban?
– Egyértelműen rajtam, bár mi­után visszautasítottam egy-két felkérést, nem is nagyon kerestek. De nem is hiányzik, itt van nekem a családom, a fiam, a menyem, az unokáim, ők teljes mértékben kitöltik az életemet. Talán szerethető, de mindenképp szeretett ember vagyok, van hát, amibe kapaszkodnom. Jól sikerült az életem.

SZÉLES ANNA
Színésznő, Nagyváradon született 1942. augusztus 24-én. Alapiskoláit Nagyváradon végezte, balett-táncot és zongorát is tanult. A marosvásárhelyi főiskolára történő első felvételije nem sikerült, túl törékenynek találták, ezért kétkezi munkásként helyezkedett el, hogy megerősödjön. 1961-től a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola növendéke lett, 1965-ben diplomázott, a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz került, amelynek 1989-ig volt a tagja. Másodéves főiskolásként már Bukarestben filmezett. 1975-ben Florin Piersic színművésszel házasodott össze, tíz évvel későbbi válásukat követően, 1989-ben Dániel fiával együtt Magyarországra települt, ahol a Thália Színház társulatának tagja lett. 1964-ben az Akasztottak erdeje című filmmel megkapta a mamaiai fesztivál legjobb női alakítás díját, a film a cannes-i fesztivál nagydíjas filmje lett. Közel száz film- és színpadi szerep fűződik a nevéhez. Díjak, elismerések: Akasztottak erdeje (a cannes-i filmfesztivál nagydíja, 1964); a kolozsvári Állami Magyar Színház Örökös Tagja (2000); Bessenyei Ferenc Művészeti Díj (2014); a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál életműdíja (2018). Egy fiú édesanyja, két unoka nagymamája.