Némi derűlátásra ad okot, hogy most legalább nem olyan szándékos hatósági akadékoskodás tett keresztbe, mint az előző években. Az elmúlt hét év során ugyanis az autonómiatüntetéssel egybekötött megemlékezésnek számos kihívással kellett szembesülnie: ki ne emlékezne az első felvonulás már-már euforikus hangulatára, amikor az óvatosság, a félelem fala a szemünk láttára omlott össze Marosvásárhelyen? Került már magyar–magyar viták kereszttüzébe a megemlékezés, érveltek sokan amellett, hogy nem megfelelő a helyszín, hogy túl kényes terep ehhez Marosvásárhely, túl közel esik a dátum március 15-höz, de pártpolitikai nézetkülönbségektől sem volt mentes a rendezvény szervezése, hiszen az RMDSZ központi vezetése kezdetben elutasítóan viszonyult a kezdeményezéshez, a székelyföldi vezetők viszont részt vettek azon. A legtöbb akadályt mégis a román hatóságok gördítették a tüntetés elé: a polgármesteri hivatal a felvonulást próbálta akadályozni – volt olyan év, hogy a járdán kellett a székely vértanúk emlékművétől a prefektúrának helyet adó egykori Városházáig vonulnia a több tízezres tömegnek –, perrel kellett érvényt szerezni olyan alapvető emberi jogoknak, mint a gyülekezési és a szabad véleménynyilvánítás. Megfélemlítési kísérletekben sem volt hiány: jóllehet mindenik rendezvény mindvégig békésen, incidensektől mentesen zajlott, a hatósági viszonyulás folyamatosan olyan volt, mintha nemzetbiztonsági kockázatot jelentene a megemlékezés és tüntetés. A buszokkal érkezőket ellenőrzés ürügyén többször feltartóztatták, a résztvevőktől elkobozták a zászlórudakat, aztán egy utólagos bírságolási hullámmal is próbálták kedvüket szegni a résztvevőknek – sőt, túlbuzgóságuk odáig vezetett, hogy olyanokat is büntettek, akik ott sem voltak.

E sok kaland ellenére mára a székely szabadság napja nemcsak hagyománnyá nőtte ki magát, de az erdélyi magyar jogérvényesítési küzdelem egyik fontos alkalma lett, melyre Erdély minden részéről, Magyarországról, de működő autonóm régiókból is – Katalóniából, Baszkföldről, Dél-Tirolból stb. – érkeznek meghívottak. Arról pedig a román államhatalom gondoskodik, hogy az általános célokon túl minden összejövetelnek legyen valamiféle „sajátossága”: volt év, amikor a hatósági tiltás, máskor a székelyföldi terrorper áldozatai vagy éppen a Dabis Attila kitiltása adott szomorú aktualitást a jogainkért való kiállásnak.

Idén a koronavírus miatt elmarad a rendezvény, pedig mintha biztatóbb lett volna a csillagok állása: a román államhatalom nem igyekezett keresztbe tenni, ráadásul két olyan ügy került előtérbe az elmúlt időszakban, amelyek összefogás, eltökéltség esetén sikerrel kecsegtethetnek. Az egyik az európai polgári kezdeményezés a nemzeti régiókért, hiszen az aláírásgyűjtés az elmúlt hetekben lendületet venni látszik, a másik pedig, hogy valamiféle magyar egység jelei mutatkoznak Marosvásárhelyen is Soós Zoltán polgármesterjelölt személye körül, amely akár ahhoz is vezethet, hogy hosszú évek után sikerül visszaszerezni a várost. Mindkét ügy odaadást és összefogást követel, a székely szabadság eszméjéért most leginkább így cselekedhetünk.