Nem turkált az áru között, céltudatosan nyúlt a megfelelő helyre, látszott rajta, tudja, hol találja a keresett kenyértípust. Egyet elvett, nyújtotta az elarusítónőnek. Két lej ötven bani, mondta a hölgy a férfinak, és mosolygott hozzá, mert úgy illik, és mert úgy tanulta a szakmát. (Erre, vélem, sokan felkapják a fejüket: még hogy a bolti kiszolgálói munka szakma lenne? Amit tanulni kell? Hát nem elég, ha az ember lánya/fia ismer a négy alapműveletből kettőt, bár manapság még azt sem kell tudnia, hiszen a kasszagép kiírja a visszajáró összeget is, hát akkor mégis mitől lenne szakma? Nem szállok vitába az ilyen kérdéseket megfogalmazókkal, aki találkozott már pokróc elárusítóval – és ki ne találkozott volna? – érti, mire gondolok.) Tehát a hölgy – maga is középkorú, bár inkább közelebb a nyugdíjas éveihez –  mondta a kenyér árát, mosolygott hozzá, és indult a pénztár felé beütni az összeget a gépbe. A vásárló azonban utánaszólt: nem három lej ötven bani? Az elárusító, továbbra is megingathatatlanul mosolyogva, mondta: nem, kettő ötven. Olcsóbb lett a kenyér?, kérdezte a férfi, hangjában inkább kétkedéssel, semmint csodálkozással. A hölgy ekkor elbizonytalanodott kissé, bár a mosoly arcát továbbra sem hagyta el. Ránézett a csomagolt kenyér címkéjére, elnézést, mondta, most látom, hogy ez a rozslisztes fajta, valóban három lej ötven bani az ára. A férfi nem szólt semmit, nyújtotta a tízlejest, aztán elrakta a visszajárót, majd a kenyeret is betette szatyrába. Elköszönt, már lépett volna ki a boltból, mikor az elárusító utánaszólt: köszönöm, hogy kiigazított. Hát persze, válaszolta a férfi félig visszafordulva, és becsukta maga után az ajtót.

A történet talán szóra sem érdemesülne, hiszen olyan boltban, ahol nem vonalkódbeolvasással mondja meg a pénztáros egy termék árát, sűrűn előfordul(hat)nak tévedések. Bennem az eset amiatt a hangsúly miatt hagyott mély nyomot, amellyel a vásárló, mielőtt kilépett volna az ajtón, azt mondta: hát persze. Az a természetesség volt benne ebben a két szóban, ami csak olyan ember sajátja, aki végtelenül korrekt, akiben az igazságérzet mindig mindent felülír. Mert megtehette volna, hogy nem javítja ki az elárusító tévedését, arra gondolva, a boltos úgysem károsul, hiszen a nap végére a sok otthagyott aprópénzből többszörösen visszajön az az egy lej. De meggyőződésem, ez utóbbi gondolatmenetnek még az elejéig sem jutott el.

Nem jegyeztem meg a férfi arcát, hátulról azonban alaposan megnéztem. Régimódi kabátján kis hátizsákot hordott, frissen vikszolt bakancsán a cipőkrém sem tudta eltüntetni az idő nyomait. A kezében levő vászon bevásárlótáskán is meglátszott, gyakori vendég a mosógépben. Koronavírus ide, elővigyázatosság oda, szívesen megszorítanám a kezét ennek a nemcsak tartásában, de jellemében is egyenes embernek.