„Meddig fog ez tartani? Mit hoznak számomra a hetvenes évek? Hogy fog rám köszönteni az újév, 1970? Ki tudok lépni valaha ebből a szarkofágból? Megismétlődik a hátam mögötti évtized tengernyi szenvedése? Börtönből kriptába lökött a SZEKU, nem hagyhatom el a falumat, nem vállalhatok olyan munkát, ami mellett, magán úton, elvégezhetném az egyetemet, a nagyajtai iskola titkári állásáért folyamodtam, visszautasítottak, kétszer írtam Dubnába, kifejtettem a világegyetem kétneműségéről, az őselemről, az abszolút állításrendszerről a véleményem, eltanácsoltak, azt válaszolták, forduljak Bukaresthez, megtettem, azok megsértődtek, miért irkafirkálok engedélyük nélkül levelet a nagy Szovjetunió tudósainak; légcsavart is terveztem, olyanszerűt, amellyel a helikopter fölemelkedik, különleges spirált álmodtam meg az Oltra, az villanyáramot fejlesztene, az országos Matematikatudományi Társasághoz fordultam, ez az én világom, a matézis, buktattak, mellőztek, bürokráciába fullasztottak; a Korunk folyóirattal is próbálkoztam; Magyarországra csempésztettem át tanulmányaimat magánszeméllyel, eredmény: nulla, végső kétségbeesésemben még a világhatalmú birodalom székházát, a Kreml tornyait is megcéloztam, írtam az elvtársaknak, ezt tettem Bukarest mindenható uraival is, de nincs kiút, számukra útszélre sodort, ötödik kerék vagyok, eldobott szivarvég, fáról lepilinkélő falevél, szőlőtábla közepébe állított madár­ijesztő, ablakpárkányon egyensúlyozó holdkóros, utcára dobott kutyakölyök, elvetélt magzat, félretaposott lábbeli; a politika mocsarában is megmártóztam, hiába égette meg az már egyszer a számat, a Szovjet Kommunista Párt vezetőit figyelmeztettem, végzetes válságba fog süllyedni a rendszer, akkorák a hatalmi visszaélések, Románia élvonalbeli lovas a visszaélésekben, nyomorban tartja a lakosságot és a nemzetiségeket elnyomja, engem, a senkit, a porszemet, a kollektív gazdaságban normázó Moyses Mártont szállt meg ismét az igazság, az igazmondás mániája, szórtam a magot a sziklák, a tövisek közé, vittem rostával a fényt az ablak nélküli házba, mint a mesében a bolond legény, hordtam dombra a földet, Szaharába a homokot, mertem ki őrülten gyűszűvel a tenger vizét. Meddig lehet ezt csinálni? Meddig bírják az idegeim? Lennék én szelíd és jóságos, boldogan hajtanám meg a fejem tudósok, szerkesztők, kutatók előtt, dolgoznék éjjel-nappal a képességeim szerint. Mert érzem, hogy ronccsá vert, megkínzott testemben él a szellem, gondolatok viharzanak az agyamban, újítani, változtatni, kutatni akarok, megoldásokat keresni, erre születtem...”

A nagy megpróbáltatások perceit, óráit élte át, amikor rátörtek ezek a gondolatok, amikor kilépett a hétköznapok taposómalmából, amikor élete abszurditásán töprengett. Tele van tettvággyal, száguldani szeretne, de az ólomcipők visszarántják a földre. De nem ezt akarta a SZEKU? Nem ezért jelölték ki kényszerlakhelynek Nagyajtát?

„Eltemettek! Ez is egy recept. Ez is szerepel a SZEKU eszköztárában. Mintha befőttes üvegbe zártak volna, mintha formalinba süllyesztettek volna, mint a hüllőket. Itt, a krumpliföldeken, a virágos sarjúmezőkön, a hullámzó rozsvetéseken nincs kinek szóvá tenni a sikkasztásokat, a jogtiprásokat, a szellem elnyomorítását, tömegek elbutítását, itt csak a tücskök, a szöcskék ciripelnek, békák brekegnek, ezt akarták, ezt a társaságot szabták ki nekem, a bogarak, a békák nem lázadnak, a lázadás az ember ősi jussa, tulajdonsága. Kitörni innen minden áron!”

XII. Fáklya

Szivárogtak az emberek faluról városra. A föld melegét fölcserélték az aszfalt ridegségével, gyárkürt ébresztette őket, nem a füstifecske, nem a piros hajnal, a szem nem a reggeli harmat csillogásától ragyogott, a szürke panelházak falaira esett a megmerevült tekintet, fülük csattogó gépek, ugató vaskutyák robaját hallgatta pacsirtaszó, rigófütty helyett.

Szivárogtak, szállingóztak városra az emberek.
Menekültek a normától, a munkaegységtől, a sovány osztaléktól, brigádosok földmérő kecskebakjától. Odahagyták a szülői házat, a telket, az udvart, a kertben a véndiófát, a szőlődombokat, a termékeny réteket, mindent, amit az ősök évszázadokig őriztek, ápoltak, óvtak. Soha, még nagy háborúk idején sem szakadt meg így a gyökér, mint most. A bolsevizmus elérte azt, amit pusztító világbirodalmak nem tudtak véghezvinni. Felborogatták a világ rendjét, amelyben nem a víz az úr: az iszap, a hínár kerekedett felül.

Moyses Márton már nem kerülte az embereket, érdeklődött, kérdezgette azokat a fiatalokat, akik Brassóban keresték a kenyerüket, akik oda ingáztak naponta, vagy valamelyik lakótelep munkásszállásán húzták meg magukat.Nem panaszkodott senki. Örültek a sovány kenyérnek, fix fizetéses

minden időben nagy dolog. Még nyugdíjat is kapnak, ha megöregednek.
Nagy tömegek özönlöttek Brassóba az ország minden részéből, Szucseávából, Moldvából, Olténiából, úgy nevezték őket, szirmások. A sîrmă románul drótot jelent, a vicc szerint még a vonat tetejére is ültek, annyian voltak, egyikük vezényelt:
– Sîrmă!
Lekapták a fejüket, nehogy levágja a drót.

Milyen tökéletes a feszültséget enyhítő szelep! Az etnikai tisztogatásnál is rosszabb, központilag irányított betelepítést sikálja el nyálkás üvegen a pukkasztó vicc. Százezrek sorsát döntötte el a parancs: Románosítani Erdélyt! Vezényszó:
 – Sîrmă!

Moyses Márton látta ezt az újkori népvándorlást, és azt remélte, talán-talán meg tudja téveszteni a SZEKU viperaszemét, ha elvegyül a tömegben, ha elbújik, ha arctalan tagja lesz a hős proletáriátusnak. Törvény írta elő, egyszerű munkások beiratkozhatnak az egyetemre, magánúton elvégezhetik azt. Az irodalom vitte egykoron Kolozsvárra, most próbálkozna a matézissel.
Törvény szabályozta azt is, hogy csak személyes kérésre rehabilitálják az áldozatokat. Nekivágott annak is, beindult a bürokrácia gépezete. Csak véget ér egyszer...! Neki munka kell, esztergapad, fúrógép, kalapács, öntöde, mindegy, csak dolgozhasson, fölkel hajnalban, mint mások, átgyalogol Apácára, onnan vonattal Brassóba, este vissza, vasárnap talán tanulhat…

Élni akart. Nagyon akart élni. Most nem állíthatják, hogy különc, hogy holdkóros, most azon az úton indult el, amelyet a mindenható párt kijelölt, hátha nem törik ki a nyakát. Hátha… Hátha…
Ült a vonatban, alig látszott az elrohanó táj, olyan mocskosak voltak az ablakok, a hó megcsillant a napsütésben, ez mégis keltett valamilyen kísérteties derengést a kupéban. Sokan utaztak, egymáshoz tapadt a testük az ülésen, többen álltak a folyosón, nem akart beszélgetni senkivel, pedig voltak ismerősök, nagy tömeg érkezett minden reggel Brassóba, föl kellett váltani az éjjeli műszakot.
Pontos címre ment. A Fonachi szerszámkészítő gyárban jelentkezett a személyzeti osztályon, ahol fahangú, szúrós tekintetű hivatalnok tette eléje a nyomtatványokat:
– Ki kell tölteni! – mondta. – Orvosi vizsgálatok kellenek. Hozta a diplomát az iskolai végzettségről?
Napokig tartó bürokráciát helyezett kilátásba.

Moyses Márton hazament. Húgával előkeresték az érettségi diplomát, s másnap újból megtette az utat. Gyalog Apácára, onnan zötyögő vonattal Brassóba. Pocsék idő volt. Havazott. Dara, szemcsés hó szakadt. Sírt az ég, megfagyott könnyeket hullatott.

1970. február 13. napját siratták a megfagyott könnyek.

A káderesnek volt ideje tájékozódni. A származás, az előélet vizsgálata kötelező volt. Minden munkahelyen irodát tartott fenn a SZEKU.
Megkezdték a nyomtatványok kitöltését. Amikor az érettségi diplomát a káderes meglátta, azonnal kötekedni kezdett.
Hogy akar szakképzetlen munkás lenni ilyen végzettséggel?
De én csak mint egyszerű munkás iratkozhatom be az egyetemre.
Hát nem dolgozni jött? Egyáltalán tudja maga, hogy mit akar? Közben tájékozódtunk az illetékes elvtársaknál. Megtudtunk magáról ezt s azt.
Szóval még itt is? Szóval még ezt se? Proletárnak sem lehet lenni! Még azt sem engedi a proletár állam, hogy proletár legyek? – ordította torkaszakadtából.

Kirohant az irodából. Kirohant a gyárból. Futott az utcán. A világból szeretett volna kifutni. Ki is rohant. A világból rohant ki. Agya elborult. Szemére vér futott. Vad indulatok korbácsolták a kóválygó gondolatokat:

„Ez a vég. Nincs tovább! Itt is rám vicsorította fogát a fenevad. A SZEKU! Ide is elérnek iszonyatos polipkarjai! Ők az illetékes elvtársak, náluk tájékozódott a káderes. Az utolsó utat torlaszolták el. Az egyetlent, amelyen elindulhattam volna a tudás felé. Nem elég nekik a rabszolgává nyomorított testem. A szellemem is kell, mert az világít. Félnek a fénytől, mint a pincebogarak. Hát akkor legyek fény! Lobbanjon a máglya lángja, mint a Jan Pallaché, mint a Bauer Sándoré! Legyek fáklya! Ha én gyújtom meg a máglyát magam alatt, fáklya az. Fáklya és nem máglya! Nincs más eszközöm. Feláldozom megkínzott, annyiszor meggyalázott testemet. A SZEKU csak foga, karma, polipkarja a vadállatnak. A háttérben a bolsevista pártdiktatúra lapul, mint iszapban a vízi szörny, az hozta ezt a világméretű nyomorúságot a nyakunkra. Elrabolta tőlünk a hajnali pirkadatok bíborát, abba öltözött a szörny, istenek színében díszelegnek a despoták, torz szobrok pöffeszkednek tribünökön, a szolgává nyomorított tömeg undorító lózungokat harsog. Meggyilkolták szavaink, zsoltáraink gordonkahangját, dübörgő katonacsizmák ritmusára énekel a rabszolgahad recsegő, vad indulókat. Nincs menekvés! Ebből a sárlavinából csak golgotás utakon lehet kijutni. Jan Pallach a csehek nemzeti szentjét, Vencelt választotta mártírtársnak, az ő szobra mellett lobbant lángra. Bauer a Nemzeti Múzeumhoz zarándokolt. Történelmi idők felkiáltó jele lett mindkettő. Én is az akarok lenni! Jel az idő falán! Tüzes írás akarok lenni, egyenes beszéd akarok lenni! Mene tekel! Mene tekel! Darabokra szaggattatol! Reng alattad a föld, pártdiktatúra, minden kín, minden baj, minden nyomorúság forrása. Ott, a vérebek, a veszett sakálok székháza előtt gyújtom fel magam.

Legyen vértüzes időhatár 1970. február 13.!

Gyorsan a benzinkúthoz! Siess, Marci! Villám Marci! Legyél olyan, mint az Isten ítélete az égen. Sok, nagyon sok lángnyelv kell, hogy elpusztítsa ezt a világméretű gazságot, de követni fognak százan, ezren. Ha nem a máglyán, akkor a barikádon, mint ötvenhatban a pesti srácok. Akkor nem sikerült közéjük állni, de most követem azokat a sírba, akik ott meghaltak. Akik szembe mertek szállni a muszka tankjaival. Ők is benzines palackokat hajigáltak. Nekem sincs más eszközöm. De a tűz, amely engem eléget, világítani fog minden szabadságharcosnak. Nem kell gyászzene! Kísérjen himnusz a halálba! Bújjatok ki a föld alól, kínlátott verseim! Jöjjetek ki a bánsági humuszból, strófáim, tört trópusaim! Lángoljanak velem együtt kék füzetem lapjai, sorok, zengjetek ódát, dübörögjetek ditirambust, induljanak világot tisztító lávafolyamok sistergő testemből! Ez az én egyetlen tulajdonom, birtokom, vagyonom. A testem. Azt áldozom föl. Bauer lángköpenyben futott ki az utcára. Hozzákötöm magam a pártszékház előtt egy fához, hogy én legyek az úr, és ne a kín. Ne legyen rajtam úr a fájdalom! Rohanj, Marci! Legyél méltó a nevedhez! Ordítom, kiáltom, üvöltöm újból és újból: Villám Marci vagyok, aki azért született a világra, hogy kiégesse abból a mocskot, a szennyet, a piszkot. Nem máglya leszek, hanem fáklya! Lobbanj, láng, világíts az idők végezetéig! Az eleven máglya fényénél tanul meg látni az emberiség!

Sírfeliratom rajzolódjon az égre: ITT FENT NYUGSZIK VILLÁM MARCI.

A társadalom szekerének árokszélre vettetett, fölöslegessé vált Ötödik Kereke.

(vége)