Váry O. Péter
Az idus szó valamely hónap közepét jelenti, ma már csak márciussal társítva használjuk. És március idusa számunkra piros betűs dátum: nemzeti ünnepünk napja. Amikor mindenhol e földkerekségen kokárdát tűz mellére a magyar, és ki-ki a maga módján ünnepel. Huszonkilenc esztendeig mi, erdélyi magyarok is. Azelőtt nem lehetett. Most nem szabad.
Azelőtt egy egész rendszer küzdött ellenünk, és ha mégis lopva, az éjszaka leple alatt az emlékezés egyetlen virágját sikerült a lerombolt, majd újjáépített honvédemlékműnél bátor ifjaknak elhelyezniük, hosszú börtönévekkel kellett megváltaniuk vakmerőségüket. Nem is merészkedett utánuk senki tettekre gondolni: az ünnep átköltözött bensőnk legmélyébe. Egy ima, egy alig pislákoló gyertya a lefüggönyözött ablak mögött, ennyi ha jelezte: a szabadság vágyfonalával összeköt bennünket az idő eleinkkel. És vártunk, mert tudtuk, hogy el kell jönnie a mi időnknek.
Hosszú várakozás volt, emberpróbálóan megalázó, de megérte. Akik maradtunk, akiket a fennvaló meghagyott, s akik szülőföldjüket el nem hagyták, aztán ünnepelhettünk. Harminc évvel ezelőtt, szabadon. Bár ez is csak kevésen múlott. Akkor, egy emberöltőnyi ideje, azt tanácsolták elvtársakból vedlett urak, hogy rejtve, templomaink ódon falai közé bújva nyilvánítsuk ki érzéseinket, s ha lehet, imáink se szálljanak hangosan az égre. Nem fogadtunk szót, miért tettük volna, hiszen szabadok voltunk és élni akartunk jogunkkal. Az urak kétkedtek, hát zajos szitakötőn ideszálltak, elvegyültek és ácsorogtak, s ha nem is értették, amit mondtunk és énekeltünk, azt igenis megértették: bennünket nem lehet sem falak közé kényszeríteni, sem erről a földről elűzni. Maradtunk, kik maradtunk, kik bírtuk, hogy gyakran az orrunkra koppintanak, s kik a kevéssel is beértük, mert tudtuk, nekünk Krőzus kincsénél többet ér a rögös határ, mely bölcső s majdan eltakar. És ha közeledett március idusa, ünneplőbe öltöztettük városainkat, és fizettünk bírságot is érette, ha kellett, de a piros-fehér-zöldet s a később mellé csatlakozott kék-arany-kéket nem hagytuk, nem hagyhattuk. Mert a szólás, mely 1867 tájékán a mindent visszaállítani követelő és a kompromisszumot elfogadni hajlandó két magyar tábor vitáinak összefoglalójaként született, mára más értelemmel, de ugyanakkora aktualitással érvényes: nem engedünk a negyvennyolcból.
Ha most elmaradnak ünnepi rendezvényeink, hát ne búslakodjunk. Hatalmi utasításra kell ugyan visszaköltöznie bensőnk legmélyébe március idusa megélésének, de nem korlátozó, ellenkezőleg: támogató, az egyéni felelősségérzetre alapozó kérésére. Most érjük be a külsőségek nélküli ünnepléssel, hogy jövőben újra együtt ünnepelhessünk, hogy jövőben ismét ott szoronghassunk tereinken, hőseinkre félelem nélkül emlékezhessünk, imáinkat hangos szóval küldhessük az ég felé.
