Ne kérdezzék, ki és milyen céllal ajándékozott meg egy marék lemezborítóval. Üresek, a bakelitek rég elfogytak belőlük. Hogy mi lett sorsuk, nem tudom. Sérülékeny jószág a hanglemez, könnyen elhasználódik – vagy kerül újrafelhasználásra, most éppen mintázott óralapként divatos a mutogatása. Finomvegyes az ajándékba kapott lemezborítókból a kínálat, kizárólag romániai és magyarországi gyártású korongok tárolására készültek, és mind az „ántivilágban”. Hát persze hogy múltidézésre késztetnek.
Rendezgetem az üres borítókat, próbálom valamiféleképp kategorizálni. A műfaji elrendezés tűnik a legészszerűbbnek: van (volt) köztük vers-, mese-, opera-, népi és könnyűzenelemez. Verses lemez egyetlen található a „gyűjteményben”, de az nem akármilyen: Balázs Éva előadásában Farkas Árpád versei. Halványan még él emlékezetemben a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház (így hívták akkoriban teátrumunkat) kitűnő színművészének egyéni előadása, több évtized távlatából már nincsenek emlékképeim róla, de azt tudom, elemi erővel hatott rám, az öntudatra épp akkor ébredő kamaszra a produkció. A lemezborítón feltüntetett információk megmentenek a keresgéléstől: többek közt az Apáink arcán bemutatójának időpontja – 1981. február 6. – is olvasható rajta. És Sylvester Lajosnak, a színház akkori igazgatójának ajánló sorai is, melyben a Kovács Levente által rendezett, Csíky Csaba hanghatásaival dúsított előadást úgy értékeli: Balázs Éva a versmondásnál sokkal többet valósított meg a színpadon, „konok és kemény kiállású monodrámává lényegíti át” a poémafüzért. Hogy ebből mennyit sikerült visszaadnia a lemeznek, nem tudom. Sylvester Lajos szerint „szülőföldről valló és érte való fontos hanglemez” született az Electrecord stúdiójában.
Apropó, Electrecord. A kommunizmusban a szellemi termék szigorú ellenőrzés után kerülhetett csak a fogyasztó néptömeg elé, a cenzúrázást is magában foglaló folyamat kézben tarthatósága érdekében az országban kevés könyvkiadó működhetett – lemezkiadó meg csak egyetlenegy. Nyilvánvaló tehát, hogy nagy volt a tolongás az Electrecord stúdióiban, és nem volt könnyű lemezkiadáshoz jutni sem. A magyar lemezek meg éppenséggel ritkaságszámba mentek: e téren is a „magyar anyanyelvű román lakosság” arányszáma volt a meghatározó, azaz amekkora volt a hivatalos statisztikák szerint a magyarság százaléka, olyan mértékben jelenhettek meg magyar nyelvű korongok az Electrecordnál. Ilyen körülmények között nem kell csodálkozni azon, hogy a boltok polcairól hamar elfogytak a magyar zenét, mesét visszaadó lemezek, még a nyolcvanas évek második felében is, amikor már csak csatolt áruként lehetett hozzájuk jutni.
Emlékeznek még erre az alantas találmányra? Az volt a lényege, hogy a senki által sem igényelt terméket is megvásároltassák a jónéppel, és úgy működött, hogy például egy utált szerző olvashatatlan, a rendszert és vezetőjét dicsőítő könyvét összecsomagolták egy magyarországi kiadású ifjúsági regénnyel, és ha valaki utóbbihoz hozzá szeretett volna jutni, kötelezően meg kellett vásárolnia az előbbit is (hogy hazaérve mit csinált vele, az más kérdés: azt hiszem, az autodafé akkoriban sűrűn előfordult tájainkon). De a csatolt áru jelensége más területen is működött, a kommunista államhatalom például csak úgy engedélyezte a 70-es évek elején a sepsiszentgyörgyi Gábor Áron-szobor felállítását, ha Nicolae Bălcescu is mellette lesz. Ezért van nekünk mai napig Bălcescu-szobrunk, holott a havasalföldi forradalmárnak nem sok köze volt Szentgyörgyhöz, Székelyföldhöz.
Az ajándékba kapott lemezborítók közt négy darab meselemez védőburkolata található. Nehéz őket időrendi sorrendbe helyezni, nem szerepel rajtuk kiadásuk éve. A legrégebbi minden bizonnyal a Széles Anna és Márton János színművészek által felmondott Magyar népmesék című lesz, szép kézírással az szerepel rajta: „Antal Csabának anyjától”, mellette: „1971. júl. 17. de 10 óra 40’ (buszvárás)”, a hátoldalon meg: „Egyórás várakozás”. E néhány feljegyzés egy egész történetet mesél el, rávilágítva a tömegközlekedés korabeli viszonyaira. Amelyek oly sokat nem is változtak ötven év alatt, igaz, a buszjáratok manapság egész jól tartják a menetrendet, de ugyanez a vasúti közlekedésről nem mondható el. Ebbe azonban ne menjünk bele, nekünk most a lemezborítókkal van dolgunk.
Sorrendben a következő lemez a Sütő András fordításában Ion Creangă-meséket tartalmazó lehetett, majd a szintén Magyar népmesék című következhetett. A korra jellemző, hogy ez utóbbi borítójának első oldalára ugyanazt a grafikát nyomtatták, mint a Széles Anna–Márton János-félére, csak a mesék címét változtatták meg – ez jelezhet következetességet is, de – innen nézvést – inkább arra utal, hogy a kiadó nem terhelte vékonyka büdzséjét új lemezborító tervezésével: örvendjenek a „bozgorok”, hogy ilyent is kapnak, gondolhatták az Electrecordnál.
A Ion Creangă- és a második Magyar népmesék-lemezek a 80-as évek közepén jelenhettek meg, mindeniken a mesék címe magyarul, utána zárójelben románul van feltüntetve. Ezeknél későbbi kell hogy legyen a Povești populare című korong, melyen István Márta adott elő tizenhárom népmesét – magyarul. Amit onnan lehet tudni, hogy a sepsiszentgyörgyi színház egykori színművészének neve után zárójelben feltüntették: în limba maghiară, azaz magyar nyelven. Egyébként a mesék címe csak román nyelven szerepel a lemezborítón. A 80-as évek második felére jellemző ez, akkor vezette be a nacionálkommunista diktatúra az elrománosítás újabb fázisát: intézmények, helységek nevét kizárólag román nyelven szabadott leírni, kimondani az írott és elektronikus sajtóban, utóbbi alatt már csak a rádiók értendők, akkorra ugyanis felszámolták a bukaresti magyar tévéadást.
Amúgy ez a módszer nem a kommunisták találmánya, már az 1930-as években kitalálta a román államhatalom, a korabeli sajtóban szépen nyomon követhető a folyamat, mely nem is tartott hosszan: mindössze néhány hónap lefolyása alatt valósították meg. Akkor még nem született meg az „alternatív” szóhasználat, túl nagy volt a nyomás a magyar értelmiségen, és a cenzúrával való „cinkos összekacsintás” sem működött – ez csak a 80-as évek végén alakult ki, ekkor találták ki a magyar sajtóban a helységnevek román nyelvű leírása megkerülésének módját: Sepsiszentgyörgy „megyeközpont”-ként, Kézdivásárhely „céhes város”-ként, Barót „bányászváros”-ként, Kovászna „fürdőváros”-ként szerepelt az újságokban. Csúnya időszak volt, árnyoldalainak felidézését ajánlom a manapság a kommunizmust visszasírók figyelmébe.
Népzenei lemezek is vannak az ajándék lemezborítók közt – és közben rájöttem, hogyan lehet megjelenésük évszámát kideríteni: a lemezborítón feltüntetett kódszámot bepötyögtetve a legjobb barát, a Google megmondja. Így már le tudtam ellenőrizni, hogy az István Márta-meselemez tényleg a kommunizmus legsötétebb korszakában jelent-e meg: és igen, 1988-ban.
Az időben ilyképp eligazodásra találva, most már tudom: a népzenei lemezek közt legrégebbi a Barozda Együttes korongja: 1981-ben adta ki az Electrecord. A hozzám került lemezborító helytörténeti értéket is képvisel, ugyanis a megjelenését követő évben „Az iskola kulturcsoportjában (sic!) kifejtett értékes tevékenységéért” kapta az akkor éppen Matematika–Fizika Líceum néven fungáló Mikó valamelyik diákja, és társai szignálták is a borítót – az aláírások közt Dancs Árpád neve is megtalálható. Érdekessége még a lemezborítónak, hogy rövid leírást is tartalmaz a Barozda Együttesről: sorrendben román, angol és magyar nyelven. Igaz, a magyar nyelvű ismertető olyan hosszú, mint a román és az angol nyelvű együttvéve. Hiába, a műfordításnak is megvannak a maga szépségei...
A népzenei lemezek közt akad még egy 1983-as kiadású, első oldalán Muzică populară maghiară (a. m. magyar népzene) feliratú, hátoldalán csárdások és hallgatók meghatározású bakelit (amúgy a bakelitlemez műszaki értelemben nem helyes megnevezése a hanglemezeknek, a ma használatos mikrobarázdás hanglemezek ugyanis hőre lágyuló vinylből készülnek, szinonimaként azonban a bakelit elfogadott), meg egy Sóvidéki népzene című lemez – ez utóbbi azért is érdekes, mert az 1988-ban készült, Pávai István gyűjtését visszaadó korong borítójának hátoldalán román nyelven is szerepel a Sóvidék tájnév.
Egy operalemez is volt hajdan a most már tartalmuktól megfosztott, s ily módon értéktelenné vált borítók között, az orosz–olasz származású Nicola Rossi-Lemeni énekelt rajta néhány híres áriát. Hogy 1970-ben kiadta ezt a korongot az Electrecord, az nem annak köszönhető, hogy a világhírű basszus egy román származású szopránt vett feleségül, s ennek okán Romániában is többször fellépett, hanem mert az operát elitista ugyan, de ártalmatlan műfajnak tartották a kommunisták. Holott annyi operabetét szól éppen az elnyomásról, a szabadság utáni vágyról...
Végül a könnyűzene. Ennél a műfajnál is érdemes időrendben átnézni a borítókat: sok tanulsággal szolgálnak. Legrégebbi Zeitz Gabriella pop-rock kislemeze 1969-ből, az énekesről nem sok információt találni a világhálón, még művésznevén, Zeitz Gabyként sem (a borítón egyébként, a korszak prüdériájának megfelelően, Gabriella szerepel).
Bekerült a gyűjteménybe egy román együttes lemeze is: a Phoenix 1974-ben adta ki fennállásának talán legjobb lemezét, rajta olyan, ma is sokat játszott dalokkal, mint az Andrii Popa vagy a címadó Mugur de fluier. És ugyanezen a korongon állított emléket a maga módján a Phoenix Kinizsi Pálnak a Pavel Chinezu, leat 1479 című dalban – az évszám a kenyérmezői csatára utal, melyben a túlerőben levő török hadat a Kinizsi vezette magyar sereg gyakorlatilag megsemmisítette. A legenda szerint a hatalmas erejű törökverő a csata sikerére szervezett ünnepségen úgy táncolt, hogy hónaljai alá egy-egy törököt fogott, és egyet még a fogai között is tartott. A Phoenix dala ugyan nem ezt a pillanatot dolgozza fel, de attól még értékelendő, hogy temesvári zenekarként fontosnak tartották a Bánság legnagyobb hősét megénekelni. Igaz az is, akkoriban még Temesvár soknemzetiségű őslakossága nem volt annyira felhígítva, mint mostanára sikerült.
A sort egy Country & Western Greatest Hits II című lemez borítója folytatja, melyre szálkás betűkkel azt írta valaki: „Lajosnak Ankucától”. Az 1981-es kiadású korong a Német Szövetségi Köztársaság-beli Delta Music Kiadó engedélyével jelenhetett meg Romániában. Ez a műfaj is ártalmatlannak számított, nem a nyugati világ ópiuma kategóriájába sorolták a kommunisták. Legalábbis addig, míg a rendszer bekeményített. És hogy mi volt az NSZK, és mi az NDK? Aki koránál fogva nem emlékezhet rá, lapozgassa szorgalmasan a történelemkönyveket. A perverz 20. század címszó alatt.
Érdekes lemez a Bachelor of Hearts együttes On the Boulevard című bakelitje. A holland EMI engedélyével 1986-ban kiadott lemez valószínűleg külföldi értékesítésre készült az Electrecordnál, erre utal, hogy a lemezborító minden felirata angol nyelvű, valamint az is, hogy a borítót fólia védi – ez a minőségi plusz azonban meglátszott a lemez árán is, hiszen míg az Electrecord egyéb lemezei zenei műfajuktól függően 20–28 lejbe kerültek, ez a másodkiadás 46 lejt kóstált.
És végül: 1988-ban jelent meg Kiss Éva Tăcutele iubiri című román nyelvű poplemeze, az előadó nevét Eva Kiss-ként tüntették fel a borítón. A zeneszerzők közt szerepel annak a Kerestély Zsoltnak a neve is, aki volt annyira híres – tavaly, 85. éve betöltésének alkalmával a vele készített interjúban a riporter, minden túlzás nélkül, a romániai könnyűzene koronázatlan dalszerzőjének nevezte őt –, hogy az Electrecordnál nem kellett sorban állania lemezfelvételért, hanem a kiadó versengett kegyeiért. Emlékeznek azonban még a fentebb említett, a 80-as évek végén bevezetett elrománosítási módszerre, mely szerint a helységneveknek csak román nyelven szabadott megjelenniük nyomtatásban? Minden idők legtermékenyebb romániai zeneszerzőjének, a Bukarestben is mindvégig magyarnak megmaradó Kerestély Zsoltnak a neve is Jolt Keresteli-ként jelenhetett meg az 1988-as kiadású Kiss Éva-lemez borítóján.
Sírjuk-e hát még vissza az 1989 előtti éveket?