Félelem, ami nyilván engem is kerülget, mint mindenki mást. Ami bénítólag hat, megbetegít, leépít. És mivel nagyon haragszom magamra, amikor utolér (bármennyire is természetesnek mondott érzés), nem akarok behódolni neki. Azért sem! Megkörnyékezett, látom én, érzem, hogy megpróbál becserkészni, nehéz nem tudomást venni róla. Most egy nagyszerű film jut eszembe. Egy csodálatos elme, egyik kedvenc színészemmel, Russell Crowe-val. A film John Forbes Nash Nobel-díjas amerikai matematikusról szól, aki a skizofréniával küzdve élte le életét. Elmegyógyintézetben kezelték, végül ő maga találta meg a megoldást arra, hogy a gondolkodását ellehetetlenítő gyógyszerek nélkül tudjon élni, dolgozni. Képzeletbeli barátait kizárta az életéből. Bár látta őket, élete végéig követték, beszéltek hozzá, egyszerűen nem vett tudomást róluk. Gyönyörű film, háromszor láttam.

Na, valahogy így vagyok most én a félelemmel. Tudom, hogy ott van, nem hagy békén, macerál, megszólít. Nem akarom a szőnyeg alá seperni, nem elfojtani szeretném, egyszerűen megpróbálok nem figyelni rá, nem venni róla tudomást. Hadd tegye a dolgát, próbálkozzon, én meg végzem a dolgom. Tulajdonképpen megférünk így egymás mellett, amíg nem léphet be szűk életterembe, amit elszántan óvok. Résen vagyok, figyelek, és amint közelít ez a sunyi ördög, nyakon csípem. Hát, ilyesmi jár most a fejemben. És az, hogy semmi sem történik ok nélkül.

Bár kezdjük lassan úgy érezni magunkat, mint valami katasztrófafilmben (a műfajnak már mindjárt nincs létjogosultsága, kikopik a divatból, az élet szinte mindent felülírt), ne féljünk mégse már annyira! Nagy úr a félelem, sok mindenre képes, és ki szeret félni?

Különben is nyakunkon a tavasz, és hamarosan közelít a nyár.