Boldizsár Béla többé nem üti be magát a szerkesztőségbe, hogy az igazságérzetét zavaró esetet elmeséljen. Boldizsár Béla többé nem szervez nagycsaládosoknak kirándulást, nem ölti magára a 15. Székely Hátárőr Gyalogezred egyenruháját, nem áll díszőrséget Borúra derű feliratú, féltve őrzött magyar zászlójával. S nem adja meg a hangot a marosvásárhelyi autonómiatüntetésen, vagy ott, ahol közösségi jogaink, a székely autonómia fáklyáját kellett emelni. Boldizsár Béla mostantól az égi hagyományőrző huszárokat vezeti...
A szüntelenül igazságot keresők közül való volt, aki mindig vállalta a konfliktust is, ha úgy érezte, hogy őt vagy másokat igazságtalanság ért. S mint ilyen, ezek a furcsábbnál furcsább esetek sem kerülték el, s ő a legbensőbb meggyőződéséből táplálkozva vágott bele a közepébe, nem sokat mérlegelve a következményeket.
De soha nem panaszkodott, a gondok mögül mindig kikandikált az általa legjobbnak vélt megoldás, amit hamiskás humorral tudott értésre adni. Nem panaszkodott akkor sem, ha végül valahogyan nem a vélt vagy valós igazsága győzött, akkor sem, ha gyermekei, népes családja igazságáért kellett harcolnia, akkor sem, ha a mindennapi betevő falatért kellett megküzdenie, akkor sem, ha hivatásos nevelőszülőként érte hátrány, és a remélt segítséget nem kapta meg.
Akkor sem, amikor a gyilkos kór újabb, immár kiismerhetetlen ellenféllel állította szembe, és amellyel szintén a rá jellemző sajátos küzdő szellemben vette fel a harcot: kifogyhatatlannak látszó energiával... Ameddig a jó Isten úgy akarja – mondtad az utóbbi időben, és immár tudjuk, a jó Istene így akarta, hogy most más szférában vívjad meg küzdelmeidet. S mi, akik megtapasztalhattuk, s néha meríthettünk is ezekből az energiákból – a vészhelyzet kellős közepén –, még utolsó földi utadra sem tudunk elkísérni...
