(1 Thesszalonika 5,17)
A múltkor estefelé egy ősz hajú asszonyt láttam összekulcsolt kézzel üldögélni a parkban egy padon. A hűvösben, a csendben derűsen imádkozott. Az útról térhetett be, csendes helyet keresve, ahol a test és a lélek egyaránt megpihen. Talán ez a legjobb meghatározás az imára: a lélek Isten tenyerén megpihen. S milyen boldog az az ember, akinek ad az Úr egy-egy ilyen percet, hogy amikor kinn mindenki rohan, aggódik, dühöng, fél és vádol, addig ő csendben, Istenre figyelve imádkozhat.
Imádkozni, persze, nemcsak így lehet, száz helyen, százféle módon hangozhat el az, amit imának nevezünk. Lehet szó és lehet sóhaj, kiáltás, ének, mormogás, összefogott kéz és lélek alázatos mozdulata, vagy egyszerűen csak gondolat.
Isten kérése: szüntelen imádkozzatok. S ez a „szüntelen” hatalmas lehetőség és hatalmas kihívás. Hatalmas lehetőség, mert azt jelenti, hogy Istent bármikor megszólíthatjuk, reggel és este, éjszakai gyötrődő óráinkban, ha tíz perc szünetünk van munka közben.
És Isten soha sem mondja, hogy elég, most már kértél eleget, többé nem jöhetsz elém álmaiddal, vágyaiddal, elegem van eget ostromló akaratodból. Isten soha nem mondja, hogy már százszor szóltál a bűnbánat, a bocsánatkérés szavaival, és még soha meg nem becsülted a kegyelmet, mert újra és újra vétkezel. Tele vagy indulattal, és nem tartod be a parancsolat második felét, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagadat. És nem mondja az Úr, hogy ne imádkozz, ne szólj dicséretet, mert csak az ajkad mondja most, s ahogy az élet fordul, bálványok lába elé borulsz! Olyan végtelen az isteni kegyelem, hogy szüntelenül imádkozhatunk!
Isten a mi zörgető, kérő és kereső szavunk előtt megnyitja a Menny kapuját, s a szüntelen utasítása ugyanakkor a legnagyobb kihívásunk. Az emberi természetből fakad, hogy a lélegzetvételen kívül semmit sem végzünk szüntelen. Nem szeretünk szüntelen, ahogy kellene, nem jelentünk támaszt, ahogy elvárnák tőlünk, nincs bennünk derű és öröm sem szüntelen, dolgozni sem bírunk, teljesíteni sem tudunk szüntelen.
Inkább abbahagyunk, megszakítunk dolgokat, folyamatokat, pillanatokra tagoltuk az időt is. Isten azt kéri: szüntelen imádkozzatok! Ez az Istennel való állandó kapcsolatot jelenti. Amikor ez nincs, úgy járunk, mint Péter, aki süllyedni kezdett a tengeren. Nincs irányítónk, nincs támogatónk, nincs kinyújtott kar, amibe kapaszkodni kellene. Ha nem imádkozunk szüntelen, akkor félünk szüntelen, széles útra tévedünk. Aggodalmaskodunk, túlzásokba esünk, keresünk, kapcsolataink omlanak össze szüntelen. Ha nem imádkozunk szüntelen, akkor Isten nélkül élünk.
Szüntelen imádkozzatok: a végtelen, örök, hatalmas Istennel való kapcsolatunkat jelenti, felemelt lelkünket a Menny felé. Az Ember Istennel találkozik, úgy, ahogy ott az asszony, aki a padon üldögélt s összekulcsolt kézzel Istennel beszélgetett.
Dénes Katinka
