Szerdán kísérték utolsó útjára Nagy Alfréd színművészt. A járvány miatt szűk körben tartották a temetést, kollégái, ismerősei, pályatársai közül szinte senki nem lehetett jelen. Többnyire a Facebookon búcsúztak tőle barátai. A 80 éves Nemes Levente színművész, a Tamási Áron Színház egykori igazgatója eljuttatta lapunkhoz Nagy Alfrédról írt laudációját, amelyet 2014-ben a Kaszás Attila-díj átadóján ő maga olvasott fel a budapesti Vígszínházban. Attól különleges ez a méltatás, hogy valójában a kollégák Nagy Alfrédról alkotott véleményeit gyűjti egy csokorba.
Megtiszteltetés számomra, hogy méltathatom a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színészét, Nagy Alfréd kollégámat, mindközönségesen Frédit, még bizalmasabban Frédikét. Mivel úgy tartják: a színházban kollégák egymásról nem szívesen mondanak jót, úgy gondoltam, hogy talán hitelesebb leszek, ha mások véleményét csalogatom ki kérdéseimmel. Kérdésem ez volt:
– Mondd – lehetőleg tömören –, szerinted miért esélyes Frédi a Kaszás Attila-díj elnyerésére?
A válaszok és a kép, amelyet belőlük nyertem, számomra is lelkesítő volt, engem is kellemesen érintett.
„Miért?” – volt például az egyik válasz: mert derűs és férfias. „Bár alkatilag törékeny, de ő valahogy belülről erőteljes, férfias. Nem siránkozik, nem köntörfalaz, egyenes, jól mérlegel és jól dönt. Jó kolléga és hű barát. Pont.”
Egy másik válasz: „Nézd, lehetnek – bizonyára vannak is – csillogóbb, mélyebb alakítások az övéinél (bár Rómeóját és Mókáját bárki megirigyelhetné), de a mások gondjai iránti finom érzékenysége, azonosulási képessége Frédit az átlagból messze kiemeli, és tudtommal a Kaszás Attila-díj erről is szól: a társulatépítésről. És mindez összhangban van a díj névadójának törekvéseivel is.”
Egy másik: „Hát tudod! Frédi, ha kell, nagy mulattató. Szűkebb hazája Székelyföld, sőt, Gyergyószentmiklós. Kiejtése, ha akarja, eredeti, ősi, észjárása furfangos. A télpróbálta székely ember bajviselt, bús, konok, de ha kell, kedélyes, a szópárbajok hőse, aki az élcelődésben nem sértődik meg, hanem vissza- és megfelel. Vagyis bölcs is. Frédi ezt mind magával hozta.”
A színház főügyelője így válaszolt: „Edit asszony! Engem így szólít. És ahogy ezt ő mondja, abban minden benne van: tisztelet, szeretet, bizalom, ragaszkodás. Mosolyog és dolgozik, pontosan, alázattal, odaadással.”
„Tudod, Frédit hogyan lehetne egy szóval jellemezni?” – kérdezett vissza egy másik kollégám. „Úgy, hogy: egyszerű. Átüt rajta valami egyszerű-nagyszerű természetesség.”
Volt türelmetlenebb válasz is: „Miért? Miért? Azért, mert Frédit csak szeretni lehet. Színpadon, civilben. Ismerve, ismeretlenül. Más lehetőség nincs.”
Persze, Frédi pályafutása sem volt töretlen és felhőtlen, és főleg, hogy a java még hátravan: jónak, rossznak, örömnek, bánatnak egyaránt. Úgyhogy én nem dicsérem Frédit, hanem örvendek.
Még csak annyit, hogy Frédi nagyon szeret és tud is főzni. Tetszik nekem, hogy számára a főzés már-már költészet. Bár még nem próbált meg ribizlit tenni a paszulylevesbe, a kísérletezés szelleme nem idegen tőle. Minden körülmény figyelembevételével, Tompa László költőt parafrazálva mondjuk: „Szorítsad Frédi, és ne hagyd magad!” Ezt kívánja a társulat is.
Eddig az eredeti laudáció. Nemes Levente hozzáírt pár szót a végére: „Nem úgy alakult, ahogy reméltük. Nyugodj békében, Frédike! Mi így fogunk emlékezni rád.”
