Interjúalanyunk – aki azt kérte, nevét ne, legfennebb iniciáléit közöljük – március 10–18 között Angliában tartózkodott élettársával. Régebb betervezett utazás volt, sok halogatás után tudták a baráti-rokoni látogatás időpontját ekkorra rögzíteni. Amikor lefoglalták a repülőjegyeket, az év elején, még nyugodt volt Európa. Hogy végül jól tették-e, hogy március 10-én vállalkoztak az utazásra, kérdéses lehet. Hiszen épp másnap jelentették be Romániában, hogy másfél hétre (akkor még csak annyira) bezárják az iskolákat, és akkoriban kezdtek az óvatosságra intő hatósági felhívások megjelenni.
„Az indulás előtti napon már született néhány intézkedés a vírussal kapcsolatosan, ami elgondolkodtató volt, de nem éreztük még a helyzet súlyosságát, ezért úgy döntöttünk, hogy elmegyünk” – mondta interjúalanyunk. Elutaztak hát kettesben, de angliai útjuk nem elvárásaiknak megfelelően alakult. Hazajövet pedig azzal kellett szembesülniük, hogy a hazai hatóságok felszólították őket, kéthetes házi elzártságba kell vonulniuk – amit, természetesen, meg is tettek. Interjúalanyunkat, T. J.-t arról kérdeztük, milyen az élet kettesben, négy fal között.
– Angliába való megérkezésünk utáni napokban sorozatosan születtek újabb megszorító intézkedések itthon, ami elég ilyesztő volt, és megkérdőjeleződött bennünk a döntésünk helyessége – idézi fel T. J. az alig két hete történteket. A tervezett programokat (londoni városnézés, kirándulás...) többnyire lemondtuk, és igyekeztünk kerülni az olyan helyzeteket, amikor több emberrel kellett volna találkozni. Nem használtunk tömegközlekedést, csupán egy alkalommal voltunk egy kávézóban. Szerencsére nem törölték a járatunkat (attól féltem, hogy nem tudunk hazajönni), így 18-án este megérkeztünk Bukarestbe. A reptéren egy nyilatkozatot kellett kitöltenünk, hogy vállaljuk a 14 napos házi karantént, a tartózkodás helyét és elérhetőségünket kellett megadnunk.
– Ha nem kérik a hatóságok, vállalták volna önként a 14 napos házi elkülönítést?
– A helyzet súlyossága tudatosodott bennünk már odakint, és igazából örültem, hogy az állam próbál radikálisan lépni a megelőzés érdekében. Természetes volt számunkra, hogy betartjuk ezt az előírást. A hazautazás előtt értesültünk már erről a döntésről (megkönnyebbültünk, hogy nem kell tömeges karanténba vonulni a sárga zónából érkezőknek), és próbáltuk megszervezni a barátokkal a beszerzéseket erre a két hétre.
– Bajban ismerszik meg a barát, tartja a közmondás is. Tehát ők, akik az élelmiszert, az egyéb létfenntartási szükségeleteket beszerzik. A gyakorlatban hogyan zajlik ez, hiszen érintkezni velük nem szabad.
– Eleinte igyekeztem összeállítani egy átfogó élelmiszerlistát, hogy ne kelljen gyakran megkérni a barátainkat a vásárlásra. Ennek ellenére már több alkalommal kellett élelmiszercsomagot kérnünk. Volt, ami kimaradt a listáról, volt, amit nem lehetett beszerezni első alkalommal (liszt, élesztő...). Úgy egyeztünk velük, hogy amikor leteszik a szatyrot az ajtó előtt, kopognak egyet, mi várunk egy keveset, amíg elmennek, aztán bevesszük a csomagot. A vásárlás összegét pedig banki utalással fizetjük.
– Most, a teljes kijárási tilalom alatt is hasonlóképp zajlik az élelmiszerellátás?
– Elvileg több hétre elegendő élelmünk van, kenyeret én sütök. Igyekszünk úgy gazdálkodni, hogy ne legyen szükség bevásárlásra. Ha mégis valami fontos lesz, arra gondoltunk, hogy valaki olyat kérünk meg, aki még bejár a munkahelyére, tehát mindenképp ki kell járnia.
– Kenyeret süt otthon, a tömbházlakásban?
– A nagyszüleim falun éltek és mindkét nagymamám sütött kenyeret kemencében. Én akkor, gyerekként, csak besegítettem ebbe, de sajnos nem emlékszem az ő receptjükre. Viszont tömbházlakásban is lehet kenyeret sütni a lerben, kalácssütőben, vagy megformázva a tepsiben, teljesen jó. Én jelenleg kenyérsütő gépben sütöm, mert a lerem nem alkalmas, nem süt egyenletesen. Ezt a gépet már régen kaptam ajándékba, az utóbbi években nem használtam. Most előkerült.
– Mielőtt rátérünk a hétköznapokra: van-e valamiféle hatósági ellenőrzés arra vonatkozóan, hogy betartják az otthoni elszigeteltséget? Végeztek-e önökön vírustesztet, illetve végeztettek-e önök saját akaratukból?
– Az első nap, amikor hazaérkeztünk, felhívtuk a közegészségügyi igazgatóságot, hogy bejelentsük magunkat, és megkérdezzük, hogy mik a további lépések. Ők felírták az adatainkat, az érkezés dátumát, és arra kértek, hogy maradjunk otthon. Leküldték az adatainkat a háziorvosunknak. Arra utasítottak, hogy ha valamilyen tünetet észlelünk, hívjuk a háziorvost. Ne menjünk oda, de tőle kérjünk további utasításokat. A 14 nap lejártával náluk kell jelentkeznünk. Az eddig eltelt időben nem ellenőrzött senki, egy alkalommal hívott a háziorvosom, érdeklődött a hogylétem felől. A hatóság nem szándékszik tesztet készíteni. Mi úgy döntöttünk, hogy mivel nem érintkeztünk senkivel itthon, és zárt ajtók mögött kiüljük ezt a kritikus két hetet, saját akaratunkból nem készítünk. Eleve elég kevés az információ arról, hogy hol lehet megbízható tesztet készíttetni.
– Önök fegyelmezett, felelősségtudatos emberek, akik betartják az elkülönítés szabályait. Mit gondol azokról, akik nem képesek kiülni a két hetet otthonukban?
– Nem szeretek ítélkezni, de úgy gondolom, ebben a zavaros helyzetben tényleg mindenki számára az lenne a javallott, hogy a mások és a saját érdekében is tartózkodjon otthon. Amennyiben ez csökkenti a vírus további terjedését, felelőtlenség a saját igényeiket ez elé helyezni.
– Mivel töltik idejüket?
– Ez a hatodik napunk itthon (a beszélgetés március 25-én készült – szerk. megj.). Az első napok nem is tűntek természetellenesnek, elég sok feladat volt: kipakolni, rendet rakni, takarítani, főzni... Vannak elhalasztott papírmunkáim, amelyekkel most néhány órát minden nap eltöltök. Ez is ad egy keretet a napnak. A munkahelyemen amúgy most nincs tevékenység (gyerekekkel dolgoztunk), a kollégámat kértem meg, hogy néhány papírt és a táblagépemet hozza el, amikor kiderült, hogy bezárkózunk. Igyekszem ezeket a napokat úgy megélni, hogy most olyan dolgokat csinálhatok, amelyekre a hétköznapokban kevés idő jut: olvasni, megnézni a régi/új tervezett filmlistát, kenyeret sütni, kézműveskedni, átrendezni… Kitöltjük a napot, de egyre inkább hiányzik a mozgás, egyre kisebb a tér. Tegnap éreztem először, hogy kezdek kissé türelmetlenné válni, és ezek a tevékenységek – amik máskor örömet okoznak – pótcselekvésnek tűnnek. Ugyanakkor azt is tudom, hogy még sok van hátra a 14 napból, és igazából ha az le is jár, további bentülésre számíthatunk. Tehát igyekszem nyugodt maradni és keresni a módját annak, hogy továbbá is élvezhető tevékenységeket találjak ki a magam számára.
– Társa hogyan vészeli át ezeket a napokat?
– Ő nyugodtabb, igyekszik kitalálni feladatokat (megtakarította, megjavította az összes sífelszerelést, a bicikliket, rendet tett a szerszámok közt, gondolkodunk egy polc elkészítésén a teraszon...), de a semmittevést is jobban viseli kicsit. Egyelőre több a derűs, vicces pillanat, amikor apró kis korlátokba ütközünk, vagy a helyzet szokatlanságából adódó újszerű megoldásokat találunk. A helyzet elég fura és bizonytalan, mivel nem látjuk igazán a végét és a következményeket sem, melyek biztosan lesznek a társadalom és a mi személyes életünk szintjén is. Ez a várakozás szül bennem feszültséget, a befagyasztott tervek... De törekszem elengedni őket egészen addig, amíg valamilyen cselekvés lehetősége megint időszerű lesz. Érdekes, de nehézkes is a berendezkedés a mára, a jelenre. De ebben a helyzetben ez a legideálisabb.
