A világ sohasem volt áttetszőbb. Élet és halál jól érthetően mondják a nevüket, a zaj azonban az illúzióknak kedvez és megfoszt bennünket hallásunktól. Nem mindenki hazudik, de szinte mindenki valami mást akar hinni. Pontosabban szólva képtelen elviselni a valóságot.

A lövegek dübörgését átharsogó parancsnok sztentori hangján vezetőink kijelentették, hogy háborúban állunk. Macron, Johnson, Conte és Trump mind ezt ismételte, nem félve attól, hogy az apokalipszist sértegetik ezzel.

Miféle háborúban? Háborús időkben minden csak fejadagra van, vagy sehogy. A munka kötelező, a kibővített államhatalomtól való rettegés a kijelölt gyárakba parancsol mindenkit. Háború esetén a gyermekeket evakuálják. Ha visszatérnek, egyesek viszontláthatják majd a szüleiket. A szólásszabadság száját vastag cementréteggel tömik be. Egy valódi háborúban nap mint nap ezernyi embert tépnek szét izzó fémdarabok. Senkinek sincs ideje hadakozni a zacskókban lévő vagy az óceánokban rejlő műanyaggal. A fiataloknak dolguk van: menetelnek a mészárszék felé. A koronavírus nem Netflixen újraélt Mărăşeşti (mifelénk Isonzó – szerk. megj.), Sztálingrád pedig a Volga partján van, az Amazonon nem találod meg.
 

Az ördöggel a keskeny pallón át

Az összehasonlítás csalóka lehet, de mégis valami gyökeres változást jelez: a forradalom első szikráit. Donald Trump és Rishi Sunak – az indiai származású hiperbrit pénzügyminiszter – kevesebb mint egy hét alatt példátlan sci-fi westernt szabadított készpénz formájában a világra. Összesen 4 trillió fontról és dollárról van szó. Zömében készpénz, amit azért szórnak a viharos szelekbe ma, hogy ne múljon ki holnap a kapitalizmus. Trumpnak nyilván eszébe jutott, hogy 2008 augusztusában, a nagy pénzügyi összeomlás küszöbén John McCain majdnem elnöknek érezhette már magát. A brit erőfeszítés persze nem tökéletes, hiszen a szabadfoglalkozásúakat teljesen védelem nélkül hagyja. Az irány azonban jó, és megmutatja, hogy mire lehetnek képesek az EU-n kívüli államok és mit tehet meg az EU.

A brit példa megdöbbentő. A kormány úgy döntött, hogy elkölt mindent. A brit lobogó kettős keresztjének közepén felsejlik a sarló és kalapács. A kormány bármit kifizet és bármit biztosít: béreket, lakbért és támogatásokat. És lemond a bevételekről: járulékokról, adókról és részesedésekről. A korlátlan pénzköltés szökőárján lovagoló pénzügyminiszter könyörög és követel: a munkaadók ne tegyenek utcára senkit. A brit konzervatívok jól tudják: ahhoz, hogy a kapitalizmus összeomlását (s a helyébe lépő szocializmus kikristályosodását) megakadályozzuk, egy ideig szocialistának kell lenni. Keskeny palló van előttünk, s nem mosolyog senki ránk, csak az ördög. Európa történelme újra a brit kivétel miatt változik. A konzervatív kormány rosszul kezdett. Olyan babonáknak dőlt be, melyek – hiába látta mindenki, hogy kasza van a kezében – azt javasolták, hogy hagyják dolgozni a természetet. Ugyanez a kormány az előrejelzések láttán olyan fordulatot hajtott végre, mint egy jéghegy felé tartó óceánjáró, és úgy döntött, hogy a fedélzetről mindent a vízbe dob.

A konzervatívok átvették a hatalmat a gazdaság és a társadalom felett, s társadalmi bázisát elhappolva teljesen kinyírták a baloldalt. A tájkép túlmegy Bosch és Dali zaklatott látomásain: a szakszervezetek vastapssal köszöntik a konzervatívokat, azt a pártot, amely évtizedeken át az ő hátba szúrásukkal kereste kenyerét. A kormány a pénzpiacokról percenként szippant fel milliós kölcsönöket, a piacok pedig boldogan hiteleznek neki, mert tudják: saját eltűnésüket csak így kerülhetik el. Az ország jövőjét leg­alább egy nemzedékre elzálogosították, s majdnem biztosra vehető, hogy a szigetország legnagyobb nyomdájává a Bank of England lép elő. Szocializmus és monetáris-fiskális populizmus egyfajta keveréke dolgozik teljes gőzzel azon, hogy megmentse egy kalmárnemzet minden üzletét. A konzervatívok pedig ezzel legyőzhetetlenné válhatnak.

A politikai és gazdasági forradalom elkezdődött. Vajon követi ezt egy új szellemiség? Hamarosan – elkerülhetetlenül – azt is megtudjuk majd, hogy még a koronavírus is a klímaváltozás eredménye. De ennek már semmi jelentősége sincs. A haladáspártiaknak és a klímaféltőknek annyi. A társadalom öldöklő végzete már nem a gyárkémények füstjében rejlik, testi valójában jár itt közöttünk. Koronának nevezi magát, Kínában született, foglalkozására nézve sírásó és munkát keresve nyakába vette a világot. Lombardiában talált biztos munkát, ahol a kórházakban nincs már se ágy, se oxigén. A gyorsan pusztuló fertőzötteket otthon gondozzák, haláluk oka: fulladás. A bolygó jól van, lélegzik, őreá immár nem gondol senki sem. Greta, a kis humanitárius iskolakerülő pedig mehet vissza szépen az iskolába.
 

Az európai szolidaritás bugyrai

A fordulat hatásai beláthatatlanok. Mindenekelőtt teljesen újraszabja azt, amit ma kormányzatként ismerünk. A bankjegyekkel végrehajtott nukleáris szőnyegbombázás után az államok vezetői mindent megtehetnek majd, s ezt el is várja majd tőlük az a társadalom, amely többé nem hiszi, hogy bármi is állhat egy nemzeti kormány hatalma felett. Mindenhatónak azonban – akarva-akaratlan – kizárólag az EU-n kívüli kormányokat látjuk majd, mellettük pedig azokat, amelyek nem várták meg a Brüsszelből elindított teknősbékát, hanem munkához láttak.

Igaz, hogy az EU lazított a stabilitási és növekedési paktum (SGP) béklyóin, és hagyja az államoknak, hogy a megengedett költségvetési hiánykorlátot meghaladva költekezzenek. Ez azonban nagyon messze van attól, amit a gazdaságba való közvetlen beavatkozás jelent. Ezért kérte kétségbeesetten Conte olasz miniszterelnök múlt csütörtökön az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) hitelkereteinek megnyitását. Jelenleg az európai bürokratikus köd tökéletesen teszi a dolgát. A közvéleményben az a benyomás alakult ki, hogy Európa megragadta a poroltót. De ez csak azért van így, mert az egyszerű embertől azt várják, hogy eligazodjon az EU jogi labirintusában, és különbséget tegyen az SGP és az ESM között. Ez túl sok és tisztességtelen is.

Conte azonban ismeri a labirintus bugyrait és különbséget tud tenni. Az SGP lazítása által a kormányoknak nem kell többé a hiánycélhoz tartaniuk magukat, bátran költhetik azt a pénzt, amivel nem rendelkeznek. Az ESM felhasználása egészen más dolog: ez konkrét pénzeket és az euróövezethez tartozó többi állam által átvállalt adósságokat jelent. Az ESM: készpénz. Az SGP – kész katasztrófa. (Az eredetiben cash in hand, illetve crash in hand; szójáték a cash – készpénz és a crash – összeomlás szavakkal – szerk. megj.).

A strukturális pofátlanság sokkal könnyebben érthető látleletéért egy másik betűszót kell példaként felhozni: EUCPM. Ez az unió Polgári Védelmi Mechanizmusa.

Abban a pillanatban, ahogy a koronavírus maga alá gyűrte Olaszországot, a Conte-kormány kérte az unió Polgári Védelmi Mechanizmusának aktiválását. Ennek szabályai egyszerűek: az egyik ország kér, a többiek segítenek, majd a haszonélvező fizet. Ingyen semmi sincs. De senki, abszolút senki sem segített. Sőt, Franciaország és Románia – újlatin nyelvű testvérnemzetek – megtiltották a kivitelt vagy megállították a vámnál az Olaszországba irányuló egészségügyi szállítmányokat.

Csak a Bankok Királynője, Christine Lagarde váltott ki pozitív rezdülést az EU-ból egy gyászos baklövéssel. Lagarde bejelentette, hogy az Európai Központi Bank nem felel mások adósságaiért. Az olasz államadósság kamatai néhány perc alatt az egekbe szöktek, hogy odafent az európai szolidaritás kísértetével találkozzanak. A piacok automatikusan megbüntették az eurót, Lagarde pedig egy gyors agyátprogramozást követően aláírt egy 700 milliárdos csomagot, ami az eurót ugyan meg fogja megmenteni, a Bergamóban haldoklókat azonban nem. Olaszország pedig továbbra is marad a Nagygörögország cím várományosa.

Az olaszok ma még nemzeti kultúrájukat hívják segítségül, és a háztetőkről éneklik Verdi és Celentano összes fülbemászó dalát. Eljő azonban a nap, amikor lent az utcán fognak dalban könyörögi a betévő falatért. Személyes körülmények lehetővé tették e sorok írója számára, hogy olyan olasz családokat ismerjen meg, melyek nem tudják, miből fognak élni egy-két hét múlva, amikor kevéske megtakarításaikat felélték. Ha az EU-t tényleg érdeklik az európai ügyek, akkor tudnia kell, hogy az olaszországi és spanyolországi román munkanélküliek hulláma is előbb-utóbb (de inkább még előbb) elindul, hogy a húsvétot az anyaországban ünnepelje meg.

Ami Romániát illeti, a helyzet egyszerre tragikus és nevetséges is. Aki látta a hírt az Európai Bizottság által küldött egymilliárd euróról, azt hiheti, hogy egy vagon pénz érkezett, amelyet hullafáradt pénztárosok épp most számolnak a Román Nemzeti Bank pincéiben. Bocsánatos, ámde naiv elképzelés ez. Az EU által küldött pénz csak egy könyvelési megoldás, mely a strukturális alapok összegeit mozgatja ide-oda. Hasznos manőver, de tudni kell, hogy szerepe csak annyi, hogy lehetővé tesz hazai költségvetési lépéseket, melyek nyomán később sor kerülhet akár közvetlen kiadásokra is.
 

Lemaradva és sehol

Nos, a nagy kérdés az: hol van most az EU? Egyrészt lemaradva, másrészt meg sehol. Az unió alapelve ugyanaz maradt: mindenki a saját bőrét – a Franciaország és Németország által alaposan megkopasztott bőrét – viszi a vásárra. Ez kétségbeejtő. Minden attól függ, belemegy-e Németország abba, hogy részt vállaljon az általa minden jótétemény anyjaként bemutatott unió költségeiből.

A döntés hátterében nem felszínes politikai cél, hanem ősi és mélyen gyökerező erkölcsi-vallási toposz áll. A német dogmatikus szellem az élet alapjának egy Luther által kovácsolt és Kálvin által csiszolt képet tekint: azt a protestáns munkaetikát, melyet e világi erkölcs és isteni kegyelem egyetlen zálogának tekint. A restségbe, pazarlásba és bűnbe süllyedt szerencsétlenek pedig az éhség vagy a betegség miatt megérdemelten dobják föl a talpukat, ahogy megérdemelten potyognak ki az üdvösségből is.

Politikára és gazdaságra lefordítva a németek attól félnek, hogy a pénzüket dél- és kelet-európai bélpoklosok zabálják majd fel. Csakhogy a német többlet egy részét az EU porszívói pontosan a Dél és a Kelet országaiból gyűjtik be. Amúgy meg így van. Németországnak igaza van. A Dél és a Kelet el fogja verni az Észak pénzét, valahányszor erre lehetősége lesz. Az emberi természet nem változik: könnyebb mások pénzét költeni. Ez pedig németre, olaszra egyaránt érvényes.

Az 1989–2001–2008–2014–2020-as ciklus végén vagyunk. A Nyugatot vezérlő álliberalizmus a hidegháború végén elnyert óriási tőkét alig 30 év alatt eltékozolta. A terrorizmus, a pénzügyi válság, a migráció s most a járvány kezelésében ez a közeg hibát hibára halmozott. Ez pedig arról árulkodik, hogy az EU nem több német merkantilista utópiánál. És arról, hogy a vaksi progresszió mindent egy lapra tett fel és veszített.

A felszín most még nyugodt, a mélyben azonban beindultak az áramlatok. Az EU rájött, hogy válságos időkben tagjai független nemzetállamok. A tagállamok pedig szintén rájöttek, hogy válságos időkben az EU nem létezik.

Ui. A Nemzeti Liberális Pártnak már csak egy kötelessége van, mielőtt a székházat elhagyná: a bejárathoz a vörös zászlót ki kell tűznie. Kár lenne kihagyni, ha már ilyen jól előkészítette ehhez a terepet.

(Adevărul/Főtér/eurocom.wordpress.com)