Ám a halfogásról hallani sem akart. Inkább segített az asszonyoknak a sátrak körül, és eltűrte, hogy a többiek csúfolják, mint hogy egyszer is a vízhez merészkedett volna. Mert félt a víztől. Még az esőcseppeket is sietve letörölte magáról, és a sátorba menekült, amikor a társai a rövid nyár egy-egy délutánján a tengerben fürödtek. A gyávaságot azonban mindenki megvetette. Kemantát hamarosan kerülni kezdték a törzsbéliek, már otthon sem volt maradása, így hát a falu szélén ütött föl magának egy sátrat, és oda vonult vissza magányosan. Mert ő maga is szégyellte a nyúlszívűségét. Legszívesebben meghalt volna szégyenében.
Egy este aztán csoda történt. Álmodott-e vagy sem, ki tudja, ám a fekhelye mellett hirtelen egy öregember állott. A testét vastag pikkelyek fedték, a keze és a lába helyén uszonyok nőttek.
– Ne félj tőlem! – nyugtatta a fiút a különös idegen. – A tenger szelleme vagyok, s azért jöttem, hogy segítsek rajtad.
– Rajtam senki sem segíthet – felelte csüggedten Kemanta. – Félek a víztől, sohasem tanulok meg úszni.
– Ha akarod, én megtanítalak rá – mondta az öregember. – Te leszel a legjobb úszó a vidéken.
– Akarni akarom – bólintott a fiú –, de gyáva vagyok.
– Sose törődj vele – biztatta az öreg –, itt ez a kagyló, reggel edd meg, aztán menj a partra, s meglátod, nyoma sem lesz a félelmednek!
Azzal az öreg, ahogy jött, úgy el is tűnt egy szempillantás alatt, Kemanta pedig egyre csak azon tűnődött, vajon álom volt-e ez a látomás. Ahogy körülnézett, egy kis kagylót pillantott meg a földön. Pirkadatkor magához vette, fölnyitotta és megette. Aztán kifutott a tengerpartra. A hullámok halk morajlással csapódtak a fövenynek, előrefutottak, majd hirtelen, suhogva visszahúzódtak, hogy újult erővel ostromolhassák a partot. Kemanta egyet se gondolt, a vízbe gázolt, ráfeküdt egy hullámra, a teste mintha habkönnyű lett volna, mozdulatlanul tűrte, hogy a víz magával sodorja.
A halászok már indulásra készen álltak a kenuik mellett és dermedten nézték a habokba vesző fiút.
– Ez Kemanta! – kiáltották rémülten. – A vesztébe rohan, hiszen úszni sem tud. Ám ekkor egy hullám hátán fölbukkant újra a fiú, vidáman lubickolt, játékosan le- s fölmerült a tajtékban. S ahogy ki-kisodorta a hullám, a halászok döbbenten látták, hogy Ke­manta teste megváltozott. A bőre megkeményedett, a feje megnyúlt, a keze és a lába uszonyformájú lett, kecses testű delfinné vált, s önfeledten lovagolt a szeszélyes hullámok tetején. Az emberek mind a partra futottak, és finom falatokat dobáltak be neki. Attól a naptól fogva ki sem jött többé a vízből, ott úszkált a part közelében, elkísérte útjukon a halászokat, s bőséges zsákmányt hajtott a hálóikba. Az emberek pedig úgy látták, mintha a fickándozó delfin néha kiugrott volna a vízből, pedig csak a tengeri szellem játszott vele, s jókedvében föl-földobta a magasba...