Egyetlen erdélyi jelöltként kapta meg 2014-ben a Kaszás Attila-díjat Nagy Alfréd, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze. A zsűri akkori döntésére várva beszélgettünk az akkor már súlyos betegséggel küszködő, március 23-án végleg eltávozott színésszel. Úgy érezte: az emberi jóság és segítőkészség tengerén lebeg.
– Hogy van?
– Egész jól.
– Lezártnak tekinthető betegsége legfélelmetesebb szakasza?
– Ez a periódus még nem zárult le. Ha az ember ilyen helyzetbe kerül, nem nagyon tehet egyebet, mint küzd az árral. De azért nem úgy éltem meg, hogy úristen, milyen borzasztó nehéz nekem. Valószínűleg az ember ilyenkor a túléléssel van elfoglalva, nem azzal, hogy nagyon sajnálja magát, és keresse a választ: miért épp velem, miért épp most? Részben persze igen, és ezekre a kérdésekre én még mindig nem kaptam választ. Korábban nagyon konkrét embernek tudtam magam, aki csak abban hisz, amit lát. A betegségem óta azonban egyre inkább azt gondolom: létezik olyan vetülete az életünknek, amelyben valamilyen szellem, lélek dominál.
– Lehet-e bármiféle nyeresége egy súlyos betegséggel folytatott küzdelemnek? A legyőzésén túl, természetesen…
– Számomra hatalmas tanulsága van ennek a történetnek: miközben azt mondják, hogy a világ egyre rosszabb, én nagyon sok jót kaptam az emberektől lelkileg-anyagilag egyaránt. Soha nem hittem volna, hogy ennyien és ennyire szeretnek. Ebben a pillanatban semmi rosszat nem tudnék mondani sem az emberiségről, sem a magyar és a romániai egészségügyről.
– Egy-egy figura megformálásakor a színész aligha építkezhet csupa megtapasztalt élethelyzetből. Ön viszont most senki által nem kívánt tapasztaláson van túl fájdalomról, meghasonlásról, Istennel való vitáról. Egyfajta gazdagodásnak is lehet tekinteni ezt az állapotot?
– Erre egyelőre nincs válaszom, nem is igazán derülhetett ki, hiszen visszatérésem óta nem játszottam még túl sokat. Azt azonban érzem, hogy mozdultak el bennem dolgok, talán érzékenyebb, megértőbb vagyok az emberekkel.
– A Kaszás-díjra való jelöléskor talán másban is felmerült a kérdés: miért éppen most, miért nem tavaly vagy tavalyelőtt? Önben is?
– Bennem is. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon milyen mértékben járult hozzá a betegségem a jelöléshez, és hajlok arra, hogy jelentős köze van hozzá. Persze szeretném hinni, hogy elsősorban a színészi teljesítményemnek szól, de ezt már soha nem fogjuk megtudni teljes bizonyossággal.
– A sepsiszentgyörgyi társulat két tagja, Mátray László és Nemes Levente is korábban Kaszás-díjas lett. Merült-e fel akkor, hogy önnek is ott lenne a helye?
– Nem. A jelölés is teljesen váratlanul ért, eszembe sem jutott, hogy én ide kerülhetek. És nem csak azért, mert az életemben most más dolgok a fontosabbak. Régebben talán igen, persze, hiszen emberből vagyok én is. És fura, hogy amikor ezt már teljesen elengedtem, akkor jelentkezik ez a lehetőség. Köszönettel mosolygok a történeten, és egyáltalán nem esik rosszul. Nyilván ebben elsősorban nem az a nagy durranás, hogy a saját társulatom engem jelölt, hanem hogy az így kialakult harmincnyolcas mezőnyből annyi kolléga adta rám a szavazatát, hogy a három jelölt közé kerültem. Naivság volna azt hinnem, hogy elsősorban a szakma magyarországi része szavazott rám, azt hiszem, a sok erdélyi színésznek köszönhetem ezt a dicsőséget.
– Tizenhárom éves karrierrel a háta mögött hogyan fest a mérleg: elégedett a megvalósításaival?
– Összességében nagyon hálás vagyok a sorsnak mindazért, ami szakmai szempontból történt velem. Első pillanattól remek társulatban dolgozhattam, Szentgyörgyön sok olyan színész van, akire a legnagyobb feladatokat is rá lehet bízni. És én sem éreztem soha hátrányban magam, bár azt nem sikerült megfejtenem, miként érik utol az embert a nagy szerepek vagy kerülik éppen el. Néha azt érzi az ember, hogy lendületben van, beérik a munkája, de épp én vagyok az ellenpélda: mindjárt az idekerülésem utáni első két évben játszhattam két nagy szentgyörgyi előadásban, A csodában és az Ilja prófétában.
– A Tamási Áron Színház társulatának új korszaka a Bocsárdi László vezette gyergyószentmiklósi Figura-különítmény érkezésével kezdődött. Ön más utakon érkezett Gyergyóból Sepsiszentgyörgyre…
– Teljesen, sőt, semmiféle kapcsolatunk nem volt korábban. Én tinikoromban meg voltam győződve, hogy rockénekes leszek, de miután mutálni kezdett a hangom, egyszer csak az együttesen kívül találtam magam. Aztán iskolarádióztam, majd diákszínjátszó csoportnak kezdtem hangosítani. Miután a figurások átmentek Szentgyörgyre, egy ideig gyakorlatilag mi jelentettük a társulatot. Szóval ismertem őket, de lényegében Sepsiszentgyörgyön találkoztunk. Az ODIF diákszínjátszó fesztiválon léptünk fel egyszer a gyergyóiakkal, ott talált meg először Bocsárdi. No meg biztosan később, az egyetem alatt is, és jelezte, hogy szívesen lát Szentgyörgyön. Akkor még inkább Marosvásárhelyen maradtam volna, jól éreztem magam a városban, és úgy volt, hogy a teljes évfolyamot szerződtetik. Utólag sokszor adtam hálát az égnek, hogy mégis idekerültem, annál is inkább, mivel Szentgyörgy nagyon jó város lett, s ma már lokálpatrióta érzelmeket táplálok iránta.
– Tizenhárom év után is jól elvan színész önmagával?
– Nagyjából igen, bár egy idő után fájdalmasan konstatálja az ember, hogy harminc-negyven szereppel a háta mögött már nem tud új lenni a maga számára. Az az érzése, hogy ez az alakítás épp olyan, mint az a másik, csak a szöveg más. És kínlódik, és fogalma sincs, hogyan kellene megújulnia, miközben ugyanabban a testben és aggyal áll szemben a világgal. Hogy elég-e, ha más a gondolat? Az az igazság, hogy a legtöbb színésznél előre lehet tudni, milyen lesz a következő szerepében: amilyen mindig is szokott lenni.
– Milyen szerepek térnek vissza álmaiban leginkább?
– Érdekes módon már a pályám legelején találkoztam három olyan előadással – az Ilja próféta, a Rómeó és Júlia és A csoda –, amelyekre mindig szívesen emlékszem. Utóbbit tizenkét év alatt többször felújítottuk, elmélyítettük, nagyon szeretem ebben a társulatban, hogy ezeket az elmélyítési lehetőségeket igen komolyan veszi. A csodát több mint százhússzor játszottuk, ami talán elegendő ahhoz, hogy az ember úgy érezze: ez így jól van, különösebbet már nem lehet ehhez hozzátenni. Persze, ha ma kellene bármelyiket is megalkotni, biztosan másképp fognám meg, hiszen emberileg-szakmailag azért máshol tartok, mint a kezdetekkor.
– Felerősítheti ezeket az érzéseket egy szakmai elismerés? Mondjuk egy Kaszás-díj?
– Egy díjnak, elismerésnek természetesen örülni lehet, de díjak mindenáron való megszerzésének kényszerében élni nem érdemes, roppant fájdalmakkal járhat. Én még mindig nehezen hiszem el, hogy most éppen ebben a helyzetben vagyok, többnyire csak sodródom az eseményekkel. Persze nagyon jólesnek a gratulációk, az ismerősök és idegenek Facebook-buzdításai és -megosztásai, hogy szavazzatok Frédire. Nem nagyon értem az egészet, de szívesen eljátszom ezt a szerepet.
