A zalatnai születésű, de mindkét ágról székely Demeter Béla 1906 és 1944 között volt a Székely Mikó Kollégium magyar–latin szakos tanára, Csutak Vilmos halála után, 1936-tól annak igazgatója is. Tanári tevékenysége mellett kivette részét Sepsiszentgyörgy politikai és kulturális életében.
Alelnöke volt a Magyar Párt sepsiszentgyörgyi tagozatának, egyik alapítója a helyi Magyar Dalárda sepsiszentgyörgyi kerületének, a Romániai Magyar Dalárdaszövetség kerületi elnöke – tudjuk meg Demeter Lajos Sepsiszentgyörgy személyiségei című kiadványából. A két világháború között közéleti tevékenysége révén nagy népszerűségnek örvendett a magyar közösség körében, emiatt a román állam ellenséges szemmel követte. A „kis magyar világ idején” is részt vállalt a város művelődési életének irányításában, így nem véletlen, hogy a világháború befejezése után jobbnak látta Magyarországra távozni.
Fia, Demeter Pál Béla évekkel ezelőtt adta megőrzésre az alábbi két történetet apjáról. (József Álmos)
Emlékezés 1919. december 1-jére
1919. december 1-jét írtak a kalendáriumok. Mi itt, szülővárosomban, Sepsiszentgyörgyön a Váradi József utca 12. szám alatti tanári házban laktunk, melyet Kocsis kapitány felesége hagyott a Székely Mikó Kollégiumra. Mi voltunk az épület első lakói.
A 16-os menekülésből anyánk nélkül tértünk vissza. Karcagra menekültünk. Horváth igazgató úrnak a karcagi gimnáziumban latin tanárra volt szüksége, mert latin tanára frontszolgálatot teljesített. Karcagon egy kun házban laktunk. A konyha előtt volt egy lappancsajtó, s a negyedik gyerekkel hetedik hónapban levő édesanyám alatt beszakadt, s ő bezuhant a pincébe. Belső vérzést kapott, s Pesten a klinikán sem tudták megmenteni. Horváth igazgató úr hiába marasztalta apámat, mihelyt lehetett, jöttünk haza. Apai nagyanyám, az Agyagfalván született özv. Demeter Jánosné Benkő Lídia, mivel úgy látta, hogy sok gyereke közül édesapámnak van rá a legnagyobb szüksége, hozzánk költözött, nevelt hármunkat és vezette a háztartást.
A fenti napon mivel vasárnap volt és nem volt tanítás, mind otthon voltunk. Gyermekkorom legszebb emlékei közé tartozik, amikor édesapám maga köré gyűjtött az ágyban és Arany-balladákat mondott. Mint mindenre kíváncsi gyermek egyszer megkérdeztem tőle, tudja-e kívülről ezeket a hosszú balladákat. Apám elmosolyodott, s azt mondta: Arany János balladás költészete cím alatt írtam az államvizsga-dolgozatomat. Mikor Beöthy Zsolt professzor elolvasta, csak ennyit mondott: „Kolléga úr, elfogadom a dolgozatát doktori disszertációra.” Ki kellett volna nyomtatni egy bizonyos példányszámban, ehhez pedig kellett volna 60 korona. Engem pedig a pénz távolról elkerült egész életemben. Tanár is csak úgy lehettem, hogy felvettek teljesen ingyenesnek, mint jeles tanulót az Eötvös Kollégiumba, s oda is csak nagy-nagy szerencsével. A titkárnál érdeklődtem, van-e sok jelentkező, mire a titkár azt mondta: ha nincs egy keresztapja vagy nagybátyja a minisztériumban, ide nemigen jut be.
Eszembe jutott, hogy mesélték a szüleim, mikor vittek keresztelni, akkor érkezett a városba Lukács László pesti ügyvéd, hogy Zalatna parlamenti képviselőjelöltjeként választási beszédét megtartsa. Hogy a bányászok közt jó benyomást keltsen, beíratta magát keresztapámnak, s ő most a pénzügyminiszter. Felmentem hozzá, jelentkeztem kihallgatásra, elmondtam, hogy én vagyok a keresztfia, akit ekkor és ekkor Zalatnán megkeresztelt, és kérem a segítségét. Másnap a titkár mosolyogva mondta, hogy kérésem a beadott igénylések legtetején van.
Édesapám az ő szép orgánumú hangján el kezdte mondani Szent László balladáját. Mikor odáig ért, hogy „A tatárra veled menjen tízezernyi lófő székely”, kinyílt az ajtó, megjelent nagyanyám, s ezt mondta: „Itt van egy rendőr, s téged keres. Crișan kapitány úr hívat, hogy azonnal menj a rendőrségre a rendőrrel. Én töltöttem egy pohár bort neki, s kikérdeztem, vajon miért hívatják a rendőrségre a fiamat. Azt mondta, a kapitány úr nagyon haragszik, mert nincsen kitéve a román trikolór a kollégiumra. Csutak Vilmos igazgatónál járt megelőzőleg, Mariska is (Csutakné) töltött egy pohár pálinkát, azt mondta, a férje elutazott Zágonba az édesanyjához, menjenek Demeter Bélához, ő a gazdasági felügyelő, az ő dolga a zászló kitevése. Én nagyon féltelek, fiam, ne menj oda.” Apám azt felelte: „Édesanyám, én nem tettem olyat, hogy bántani lehessen.” Felöltözött jó melegen, szőrmével bélelt bekecset, báránybőr sapkát tett a fejére s elment a rendőrrel.
Másnap 9 órakor jött haza, s elmesélte a családnak a történteket: Crișan kapitány avval kezdte: „Tanár úr, a mai szent napon az erdélyi románok legnagyobb ünnepe van. December 1-jén miért nem tették ki a zászlót?” Azt válaszolta apám: „Nem tudtuk, kapitány úr, hogy ki kell tenni.” Crișan válasza: „Én megtanítom magát, hogy ezután tegyék ki a román trikolórt a mi legnagyobb ünnepünkön!” – s ezzel felkelt az íróasztala mellől, s a háta mögüli szekrényből kivett egy bikacsököt. Én megláttam a sarokban egy jó kemény hát nélküli széket, s azt a lábánál fogva halkan azt mondtam: „Kapitány úr, nagyon kérem, azt a bikacsököt tegye vissza a szekrénybe. Én az utolsó pofot anyámtól tizennégy éves koromban kaptam, s azóta rám ember kezet nem emelt. Ha hozzám üt, szétverem a fejét ezzel a székkel, s utána nem bánom, ha engem is agyonvernek a rendőrei”. Erre Crișan azt felelte: „Jól van, tanár úr, vagy kettőt kapott volna a hátára, abba nem halt volna bele, de ezt a napot még megemlegeti.” Csengetett a rendőrnek, s azt mondta: „Vigyétek a másik jómadár mellé a Hungária pincéjébe.” A másik jómadár dr. Barabás Andor volt, a későbbi alispán, ebben az időben a Mikó alatt fűszer- és csemegeüzletet tartottak Sipos Dezsővel. Az volt a bűne, hogy az üzlet kirakatába nem volt kitéve a román trikolór. Hogy ne álljunk a pincében szárközépig érő jéghideg vízben, összeszedtük a sarokba a nagy köveket, s azokra felállva töltöttük az éjszakát.
Pénzgyűjtés a Kicsi Mikóra
Már felsős nagydiák voltam a Mikóban, mikor édesapám egy szép tavaszi napon, szombaton, latin óra után, talán még komolyabb arccal, mint máskor, óra végén így szólt az osztályhoz: „Fiúk! Iskolánknak elfogyott a pénze. Nem tudja befejezni és felszerelni a Kicsi Mikót, pedig Kós Károly barátom tiszta ingyen csinálta meg a terveket. Holnap, vasárnap két felsős osztállyal Péter Mózes tanár úr és én, Csutak Vilmos igazgató úr és Szász Béla tanár úr két másik osztállyal kimegyünk gyűjteni, mi Gidófalvára, ők pedig Bodokra. Indulás reggel pontosan ½ 8 órakor gyalog innen, a Mikó udvaráról. Ha valamelyiketeknek nincs kedve vagy ideje, ne jöjjön, de aki jön, legyen pontos. Az egyenruha zsebébe tegye be feltétlenül a református énekeskönyvet.”
Másnap reggel ½ 8-kor nótaszóval vonult ki a csapat a kapun s énekelte, hogy „Mikó utcán, Mikó utcán végig menni nem lehet,/ Mert azt mondják, mind az mondják, hogy szeretőt keresek./ Nem kell nékem, van már nékem kökényszemű kis barna,/ Jobb válláról a bal vállára, bal válláról a jobb vállára göndörödik a haja.”
Gidófalván a vártemplomban a kántor háta mögött helyezkedtünk el és énekeltük vele a zsoltárokat. Erdős Gábor hirdette az igét, ismertette jövetelünk célját, és azzal zárta, hogy a mai perselybevétel teljes egészében a leányiskola javára fog menni. Utána keresztapám, Péter Mózes, a Mikó akkori történelemtanára tartott egy nagyon szép beszédet és ismertette, miért kellett ma ide jönnünk. Az ünnepi közebédre a falu minden tehetős gazdáját meghívták. Kátai Ferenc bácsi, kinek akkor két fia tanult a Mikóban, feldobott egy disznót. Apor János malomtulajdonos adta a kenyeret. A bort Fazakas Endre megyebíró állta. A többi költséget Fazakas Gergely (a boér, mindenki így hívta a faluban) fedezte.
A díszebéd után, mikor a társaság már kezdett jó hangulatba jutni, édesapám felállott, és azt mondta kedvenc tanítványának, Pásztor Istvánnak, akiről sokszor elmondta, tanári pályafutás alatt ilyen hangú és hallású tanítványa nem volt: „Pista fiam, most énekeld el nekünk azt a szép nótát, amelyiket a téli véndiákbálon énekeltél: Késő ősz van, sárga levél mind lehullott már a fáról./ Sírok-sírok, álmodozom tova szálló boldogságról./ Sírva kérdem, lesz-e tavasz a világon?/ Lesz-e bimbó lombja veszett száraz ágon?/ Sírok-sírok, siratom a legszebb álmot.” Pistának frenetikus sikere volt, még egyszer el kellett énekelnie. Keresztapám mikor körbe járt az asztalok között, csak úgy ugrottak a százasok a tálba.
Másnap délben ebéd közben apám boldogan mesélte: Még egyszer annyit gyűjtöttünk, mint Csutak Vilmosék, pedig a derék bodokiak is nagyon kitettek magukért.
