Tubi közönséges szürke balkáni gerle volt — ahogy az ornitológusok fogalmaznak —, de ő ezt nem tudta magáról, és úgy viselkedett, mintha körülötte forogna a világ.
Miután berepülte a környéket, felderítette a vadszőlő lombsátra alá benyúló virágtartót a második emeleten, a hely pompásnak bizonyult egy gerle számára: árnyék, szélcsend, jó kilátás, no meg kizárt a macskaveszély. Egy szemfüles ingatlanközvetítő már jót nyert volna az üzleten, de Tubi ingyen költözött be a palotába.
Bár kiváltságos helyzetéből adódóan igencsak fennhordhatta volna a csőrét — mint egyesek az orrukat —, ő természetes szerénységgel viselkedett továbbra is. Az új ,,bérlő" barátságosan méregette fél szemmel a házigazdákat, és maximális megértést tanúsított mindennapi problémáikkal szemben. Ugyanúgy elviselte a zenét, mint a reggeli sürgés-forgást, az autódudák hangját. Nemes egyszerűséggel ő nem a más bajával törődött, hanem élte a saját életét: tollászkodott, fészket rakott, hívta a párját, aztán egy szép napon lerakta a tojásait.
A házigazda belátta, hogy a virágosláda jó célt szolgál, és szent volt a béke. A reggeli, déli abroszrázásnál jókat diskuráltak, a ruhaterítés pedig felüdítő alkalommá vált. Tubi félelem nélkül etette és tanította repülni fiókáit ellenségeskedés, irigység helyett az emberszeretet és kölcsönös tisztelet jegyében. A gazdi nem bosszankodott a kora reggeli turbékolás miatt, és Tubi is szemet hunyt a hibák felett.
Mire kirepültek a kis gerlék, ebben a miniatűr világban lerakták a békés együttélés alapkövét. Időnként még visszajár tiszteletét tenni hosszú idő után is a gerlecsalád.
Hátha egyszer az emberek is képesek lesznek követni Tubi példáját...
