— Ebből készül a legjobb szilvaíz — bizonygatta az öregkor felé haladó Szász Béláné. — Ez olyan édesség, hogy csak két embernek lehet vele dolgozni. Megrotyogtattam a szilvát a tűzön, s azon a régi likatos mázas cserépedényen átpasszíroztam. Most készítem elő a befőttesüvegeket. Az uramat odatettem, hogy kavargassa, nehogy odasüljön. Nem veres rézből van az üst, könnyen odakapja. Ő a tűzhöz is jobban ért, de ha belefárad, felváltom.

Béla bátyánk (képünkön) élvezi a korai ősz pillanatnyi melegét, de egy helyben ülve megfázik az ember. Feltette már a bundasapkát, tavasz nyílásáig le sem veszi már. ,,Nem szabad nagy tüzet tenni — magyarázta —, olyan közepes láng kell, hogy nyalogassa az üstöt." A száraz fát idejében előkészítette. Olyan régi típusú keverője nincsen, a likatos keverőlapátot — nyelén láttuk — maga készíthette. ,,Jó édes — mondta, mert közben kóstolgatott —, nem tett belé cukrot az asszony. Nekem nagyon kedvemre való, mert nem túl édes, olyan édes-savanyú."

— Én is ezt szeretem — így a háziasszony. — Perpenceszilvából is szoktak főzni, az is finom, de ha leőrölik, akkor benne marad a héja. A cseréppasszírozón csak kevés héj megy át az édesszilvából, s ni, olyan, mint a hecsedlilekvár. Jöjjön be, van jó friss kenyerem, azzal talál jól!

Páván egy szűk fél óráig akaratlanul is feléledt bennem gyermekkorom, az árkosi szilvalekvár íze. Ilyenkor, a hűvös estébe nyúlva, késő hajnalig főzték az asszonyok az udvaron a lekvárt. Kevergették felváltva, beszélgettek, osztották-szorozták a mindennapok örömeit-bajait. Geréb hegye vagy az Émáj felőli magaslatról látni lehetett a pirosan villogó őszi tüzeket.