Mit jelent a globalizáció? Áruval megpakolt konténereket földön, vízen és levegőben. Vezetékeken száguldó vagy az éterben tovaterjedő biteket. A túlzott globalizáció azonban egymástól eltérő népcsoportokat és életmódokat hoz egymással közvetlen kapcsolatba. A túlzott globalizáció Vuhanból, Kína kellős közepéből egy rémisztő vírust hozott el az európaiaknak, hatalmas egészségügyi és gazdasági válságot gerjesztve, az európaiak pedig bennünket is megajándékoztak ezzel a rémisztő vírussal.
Az Európai Unió ma egyetlen kulcsra jár: „mentsd a bőrödet”, Románia pedig egy világjárvány kellős közepén arra ébred, hogy hosszú évek alatt elvesztette orvosai és nővérei negyedét, gyógyszeripara szinte teljesen odalett, az ország egyetlen védőoltásgyártóját maga számolta fel, nem termel elegendő élelmiszert lakossága táplálásához, a különleges nyugdíjakkal és még különlegesebb bérekkel elhalmozott „intézmények” pedig képtelenek hazahozni a járvány gócpontjából kétségbeesetten menekülő több tízezer román állampolgárt. Egyetlen hét alatt összeomlott a jól ismert világ? Igen, de mindez előre látható volt. És Románia egyetlen vezetője sem tett semmit, hogy ennek elejét vegye.
Gazdasági téren jelentkező következményeit tekintve a COVID-19-járvány felér egy háborúval. Attól függően, hogy mennyi ideig tart majd a különféle államok „bezárkózása”, a globális gazdasági teljesítmény legkevesebb 5 százalékot esik (egy rövid, öthetes leállást követő lassú, 8–10 hetes újranyitás esetén, mint ahogy Kínában történt), ám egy 10 százalékos visszaesés is elképzelhető (15 hetes leállás, majd az év végéig elhúzódó, lassú újranyitás esetén, ahogy az a nyugati féltekén körvonalazódik). Számszerűen ezt 4500 és 9 ezer milliárd dollár közötti veszteséget jelent egy kilencvenezer-milliárd dolláros globális nominális GDP mellett.
Olaszország, az EU harmadik legnagyobb gazdasága padlóra kerül, Spanyolország, az EU negyedik legnagyobb gazdasága pedig ugyanilyen forgatókönyv felé halad. Romániára szintén kegyetlen csapást fognak mérni a gazdaság ezen „kényszerleállásának” következményei, az összhatás valószínűleg eléri majd a GDP 10 százalékát, vagyis a gazdaság a 2016–2017-es szintre tér majd vissza. Ha ugyan nem csap le reánk is az „olasz hullám”, mert ez még inkább kibillentené egyensúlyából az országot.
2019-ben a 673 ezer román cég teljes árbevétele több mint 1500 milliárd lej volt. Ennek az értéknek a 40 százalékát kereskedelmi cégek valósították meg, amelyeknek több mint a fele most zárva van. A teljes árbevétel 6 százalékát a szállítmányozás adta, amiből 2 százalékot az utasszállítás tett ki; 5 százalékos részesedése volt a mostanra szinte teljesen leállított autóiparnak, és további 3,6 százalékot tett ki a gépkocsik kereskedelme és javítása, ami hasonlóképpen, majdnem teljesen leállt. További 20 százalékot termelt a feldolgozóipar többi része, az az iparág, amelynek a fele már leállt, a teljes lezárás pedig folyamatban van; 1 százalékot adtak a vendéglők, 0,5 százalékot a szállodaipar, 0,5 százalékot a szerencsejátékok és a sportfogadások, 0,4 százalékot a teljesen bezárt utazási ügynökségek és 0,4 százalékot a légi szállítások, melynek már kevesebb mint a fele működik. Nagy hozzájárulása már csak az energiatermelésnek (7 százalék), élelmiszeriparnak (3 százalék), mezőgazdaságnak (3 százalék alatt), épületek építésének (szintén 3 százaléknál kevesebb), az IT-ágazatnak és a távközlésnek (tovább 3-3 százalék), az ingatlantranzakcióknak (1 százalék) maradt, az egyéb építkezések további 3 százalékot tettek ki.
Románia gazdaságának több mint a fele gyakorlatilag leállt, már nem működik. Néhány cég virágzik majd (elsősorban a szupermarketek), azok is csak addig, amíg lesz, amit eladniuk. Túlélési szinten marad vagy akár enyhe növekedést is elérhet majd a hulladékgyűjtés (a teljes árbevétel nagyjából 0,8 százaléka), a gyógyszeripar (0,3 százalék), a csomagszállítás (0,4 százalék), valamint a vízkivétel és -tisztítás (0,3 százalék). Elég kevés, nem?
Ha a gazdaság „lezárása” 5 hetet tart majd (mint ahogy Kínában történt), a GDP nagyjából 5 százalékát veszítjük majd el (ha csak a cégek fele nem dolgozik), ha 10 hetet, akkor a GDP 10 százaléka lesz a veszteség. Mivel nem azonnali és ugyanolyan szinten történő „nyitás” következik majd, a veszteség tovább 1–2 százalékkal nőhet, így az év végén arra a drámai helyzetre ébredhetünk majd, hogy a gazdaság vesztesége eléri a nemzeti össztermék 12 százalékát.
A térség gazdaságát jó pár évvel visszavető méretes válsággal szemben az Európai Unió még mímelni sem próbálta azt, hogy létezik. Minden felelősség, minden döntés terhe a tagállamok nyakába szakadt, az Európai Bizottság pedig az ágy alá bújva várja a világjárvány elmúlását. Senki nem volt képes sem Brüsszelben, sem a hihetetlen összegekből fenntartott ügynökségekben előre látni a közelgő vihart, és meghozni olyan döntéseket, melyek egy ilyen léptékű válságnak elejét vehették volna. A milliomos biztosok és hivatalnokok még csak próbálni sem próbáltak semmit, ehelyett fényűző vakációikat tervezgették nyugodtan tovább.
A vuhani őrület kellős közepén ezek az emberek Donald Trumppal hadakoztak és Kínát istenítették. Ha az Európai Unió (több tíz főigazgatóságával és ügynökségével, 27 biztosával együtt, akiket jobban megfizetnek, mint a legjobban kereső kutató biológusokat) valóban működött volna a kínai járvány kirobbanásakor, akkor az unió összes határát lezárták volna. Akkor a tagállamok összes polgárát hazaszállították és két hétre vesztegzárba helyezték volna. Az pedig, ami ami most mindannyiunkat az őrületbe kerget, nem olyan nagyságrendben zajlik le, mint ahogy történni látjuk. A gazdaság pedig továbbra is virágzott volna.
Vajon nem lett volna kézenfekvő, ha egy, a személyek szabad mozgását biztosító térséget egyszerre zárnak le? És vajon nem lett volna normális, ha ugyanazokat a korlátozó szabályokat egyszerre alkalmazzák egy, a személyek szabad mozgását biztosító térségben? De nem, a brüsszeli bürokraták inkább a nemtörődömség puha párnácskáiba süllyesztették drága testecskéiket, s dolgoztak tovább, Gretával együtt, az ipar lerombolására irányuló politikákon. És úgy tettek, mintha nem látnák a fekete csuklyás alakot, amint a Pó fölött megsuhintja a kaszát. Végül is miért kellett volna törődniük azzal az Európával, amelyet vezetnek, habár senki nem választotta meg őket? Ők nem vesznek részt semmilyen választáson, nem rohangálnak szavazatokért, semmilyen felelősségük nincsen. Mi köze van, mondjuk, Ursula von der Leyennek az európaiakhoz, amikor ő egyedül Angela Merkel jóindulatának köszönheti biztos (és óriási) keresetét?
És így Olaszország egy túlságosan vidám kormány fáradhatatlan munkálkodása nyomán arra ébredt, hogy leterítette őt saját vezetőinek az Európai Unió nemtörődömségével megfejelt lustasága. Amikor Matteo Salvini – már januárban – az összes Olaszországba érkező külföldire vesztegzárat követelt, az egész európai nómenklatúra ujjal mutogatott rá, mint egy nemzet feletti Európa nacionalista ellenségére, miközben a kommunista és immár szó szerint vírushordozó Kínával állt össze boldog partnerségbe. Ugyanez az Európa megfeledkezett arról is, hogy miként ironizált a Movimento 5 Stelle populizmusával, s most ugyanezen alakulat kormányfőjében, Giuseppe Contéban a koronavírus elleni harc lehetséges hősét fedezte fel! Nos, nem lett volna jobb, ha már a kezdetektől hősként viselkedik és betiltja Lombardiában az ellenőrzés nélküli szórakozást? Tudják, hogy mi zajlott pont egy hónappal ezelőtt Milánóban? Az Atalanta Bergamo–Valencia labdarúgó-mérkőzés, 50 ezer nézővel a lelátókon. Egyesek most azt állítják, hogy a vírust Németországból hozta olasz földre egy olasz, aki Münchenben találkozott egy kínaival.
Azt azonban elfelejtik megemlíteni, hogy a félszigeten két kínai állampolgárnál diagnosztizálták elsőként a kórt, még januárban. A veszély kifigurázása és a „szertelen olasz életstílus fenntartásáért” folyó harc ostoba politikai játéka teljesen magával ragadta a római politikusokat, s nem vették időben észre azt az elefántsereget, amely koronavírusokat köpködve trappolt végig a dúsgazdag Padánia porcelánboltján.
De a magunkéi miatt sem kell szégyenkeznünk, ők sem adták alább! Mivel foglalkoztak a mi vezetőink, amikor a járvány már Milánó és Bergamo felé röpült? Hát azzal, amihez a legjobban értenek: előrehozott választást tervezgettek, populista ígéreteket mormoltak, és egy jászvásári milliomos kisgyermek polgármester apukáját a Pészédéből a Pénélébe helyezték éppen át (Mihai Chrirică jászvásári polgármesterről van szó – szerk. megj.). És igen, erről meg is feledkeztem, unokaöccseiket, szeretőiket és udvari bolondjaikat nevezgették éppen ki az állami cégek igazgatótanácsaiba Dragnea túlhízott híveinek helyébe.
De vajon a hírszerző szolgálatok, az a több száz ügynökség és hatóság, melyeket hivatásos elemzők olyan szorgalmasan dicsőítenek ezernyi szimpóziumon, amire autópályáink árát elverik – vajon ezek nem látták, miként sétál zavartalanul a vírus Vuhan és München közt, majd Münchenből Milánóba, onnan pedig Bukarestre vagy Temesvárra? Vajon hány ezer kiemelt fizetésre és speciális nyugdíjra lett volna szükségük, hogy rájöjjenek, mi következik abból, hogy nap mint nap utasokkal teli repülők szállnak Kínából Európa nyugati része felé, vagy abból, hogy Olaszország északi része és Románia között is naponta több tíz járat közlekedik?
Vajon tényleg zseninek kell lenned, hogy ráébredj, ha a repülőtereken minden negyedik utas Olaszországból jön vagy oda tart, Románia is megtelik a Kínával való szabadkereskedelem bizonyítékaival? Úgy tűnik, jobb volt élvezni egy furcsa szónak, a „rezilienciának” (rugalmas ellenállásnak – szerk. megj.) szentelt szimpózium áldásait. Nos, milyen rugalmas az elleálló képességünk most, maszkok, védőszemüvegek és cipővédők nélkül? Ha „rezilienciáról” van szó, akkor látni kellett volna, hogy élelmiszer-behozatalra szorulunk, idehaza nem gyártunk gyógyszereket és egészségügyi hatóanyagokat, és túl kevés orvosunk és nővérünk van! Milyen „rezilienciával” rendelkezik egy 20 milliós nemzet, mely képes végignézni, amint kimúlik az egyetlen olyan intézete, amely oltóanyagot gyárt?
Ne feledkezzünk meg arról a siralmas állapotról, amelyben a kíméletlen COVID-19-világjárvány talált bennünket. Ne feledkezzünk meg arról a felelőtlenségről, amellyel a bukaresti kormányok 13 éven keresztül elhanyagolták azt a problémát, amelyet az orvosok és nővérek Romániából európai „partnereink” irányába tartó áradata jelentett. A hazai egészségügyi személyzet negyede ma már Európa többi részében dolgozik. Vajon nem lett volna jobb itt tartani őket, kézügyben? Úgy tűnik, hogy nem, mert a kormány modern kórházak építése helyett azzal volt elfoglalva, hogy domboldalakba építsen stadionokat s parkokat hozzon létre falun. Úgy tűnik, hogy nem, mert a kormány inkább a nemzetbiztonság doktorainak, parlamenti képviselőknek és sok más kategóriának fizet különleges nyugdíjakat. Most akkor gyógyítson meg minket a Biztonságtudományi vagy a Rendőr-akadémia, ha már úgyis tele vannak doktorokkal!
Arról az elkeseredett igyekezetről se feledkezzünk meg, amellyel Bukarest sorban eladta, bezárta vagy lerombolta a gyógyszereket és egészségügyi felszereléseket gyártó üzemeket, köztük a Cantacuzino Intézetet is. Ugyan minek? Majd veszünk maszkokat, védőszemüvegeket, fecskendőket és gyógyszereket európai „partnereinktől”. Veszünk, igen, de nem válságos időkben. Most a következő logikát alkalmazzák: mindenki a magáéval, a németek a saját termékeikkel, a franciák a sajátjaikkal, az olaszoknak senki sem segít, még egy cérnadarabbal sem. Már látom, hogyan fogunk majd egészségügyi maszkokat importálni Törökországból, belehalnék a röhögésbe, ha ezt a hírt azokban a tévékben látnám, amelyek korábban elítélték Erdoğan diktatórikus rezsimjét.
Ne feledkezzünk meg az utóbbi tíz év kormányainak ritka teljesítményéről se, arról, hogy az ország mezőgazdasági és élelmiszeripari termékekből behozatalra szorul. Vagyis sikerült első helyre kerülnünk az EU-ban a kukorica- és napraforgó-termesztés, harmadik helyre a búzatermesztés terén, az élelmiszer-kereskedelem terén azonban a külkereskedelem mérlege 3 milliárd dolláros hiányt mutat. Íme, csodálatos kormányunk miként könyörög most, hogy jöjjön a hús Lengyelországból és Csehországból, a kukoricadara Magyarországról, a fagyasztott kenyér Törökországból és Belgiumból, a burgonya Görögországból, a hagyma Franciaországból, tészták, szószok és paradicsom pedig – brrrr! – Olaszországból.
Ne feledkezzünk meg arról se, hogy kormányaink közömbössége, nemtörődömsége és populizmusa kergetett el több millió embert Olaszországba, Spanyolországba, Németországba vagy Nagy-Britanniába, ahonnan ma betegségtől, szegénységtől és bizonytalanságtól megtörten jönnek vissza. Akkor, amikor mindent el kellett volna követniük, hogy újra hazacsábítsák a román állampolgárokat, politikusaink a külföldön való élés jogáért voltak úgy oda. Nos, lássuk, most miként oldják majd meg ezt a gondot. Kormányon lévő politikusok! Most miért nem segítenek nektek az olaszországi, spanyolországi, németországi vagy nagy-britanniai „partnereitek” tesztelni, vesztegzár alá helyezni és elszigetelni a hazatért több ezer románt?
Arról majdnem meg is feledkeztem: ahányszor újra szóba kerül az az eset, amikor az őrült milicista lopva hazajött a szeretőjével Izraelből, és egy egész kórházat sikerült megfertőznie, mindig jusson eszünkbe az, milyen alávaló módon kiszolgálja már hosszú évek óta egy egész ország a tányérsapkás és gumibotos intézményeket. A milicista esete hű tükörképe Romániának: Nelu Lupu fiatal nyugdíjas, aki Bukarest egyik kerületi önkormányzatának alkalmazottja. Fia a SRI-nél (Román Hírszerző Szolgálat), menye a polgármesteri hivatalban, felesége a belügyminisztérium poliklinikáján dolgozik. Igen, ez az intézmények Romániája, ez az apparátus hivatott megvédeni és irányítani az országot! Talán ez az exfelügyelő majd megment a vírusveszélytől, hisz már ő is doktor(andusz)! Nos, jó emberek, Románia költségvetésében minden 4 lejből 1,2 a költségvetési apparátus bérére megy el, vagyis ezeknek az országot vezető maffiózó családoknak az akaratától függ!
Itt az ideje felébrednünk, kedves románok, kiemelnünk a fejünket a hazugságok rengetegéből, amelybe a politikusok éveken keresztül temettek bennünket. Azt tanították nekünk, hogy a globalizáció jó, mert a németek a mi nevünkben is kereskedhetnek az oroszokkal és a kínaiakkal, miközben az „elitekhez” tartozó különleges nyugdíjasok szelfiket készítenek a nagy fal előtt. Azt tanították nekünk, hogy a globalizáció jó, mert nekünk már nem kell egészségügyi maszkokat varrnunk vagy gyógyszereket készítenünk, mindezeket megkapjuk majd Kínából, Indiából vagy Vietnamból. Ezzel szemben mi mindannyian ingatlanügynökké válunk. Azt tanították, hogy nekünk már semmivel sem kell törődnünk, mert a mi nevünkben eljár majd valaki Brüsszelben, például Adina Văleanu vagy Dacian Julien Cioloş. Nem kellenek már nekünk sertéstelepek, majd veszünk húst Lengyelországból, nem kellenek gyógyszergyárak, majd Franciaországból importálunk gyógyszereket, nem kellenek már orvosok vagy kórházak, mert mindannyian Bécsben vagy távgyógyítással kezeltetjük magunkat. Tán nem bíztok a technológiában? Maradiak vagytok. Nos, rendben, és akkor mi mit tegyünk? Mi mire vagyunk jók az EU-ban? Nos, mi „intézményekben” vagyunk a legerősebbek, GDP-arányosan mi erre költünk a legtöbbet. Nálunk van a legtöbb biztonságpolitikai doktor és chişinăui kleptokrata és románellenes rezsimek finanszírozásában jártas szakértő. És igen, mi vagyunk a legerősebbek a polgármesterek, a parlamenti képviselők, a miniszterek és a parlamenti tisztviselők terén, ebben nagyon jól állunk. Szimpóziumrészvételben és megvalósíthatósági tanulmányok termelésében is első helyen állunk. És a miénk a legkipihentebb elnök az egész EU-ban. A munkánkat pedig majd elvégzi Ursula, mert ő szorgalmasabb is, meg a globalizációhoz is jobban ért.
Így, a végén nem tehetem meg, hogy ki ne domborítsam annak a helyzetnek a nevetségességét, amelybe Románia kormányzati serege lavírozta magát. Mindazok, akik önfeledten dolgoztak az előrehozott választásokon, miközben a szemük sarkából látniuk kellett, miként ront ránk a Kínából behurcolt vírus, nos, mindazok most a tóparti villákba (a Vila Lac néven ismert kormányzati üdülőkbe – szerk. megj.) vonultak vissza, amelyet a nép nevében birtokolnak a bennük szolgáló pincérekkel és az alattuk lapuló borospincékkel egyetemben. Vajon csak ennyit fejlődtünk az utóbbi 650 évben? Van vajon, aki még tudja, hol játszódik Boccaccio Dekameronja? Igen: a kerettörténet helyszíne egy Firenzétől öt kilométerre lévő villa, ide vonul vissza hét fiatal hölgy és három ifjú, hogy megmeneküljön a pestis elől, amely 1348-ban pusztította el a Mediciek városát. 670 évvel ezelőtt a kontinens lakosságának felét vitte el a pestis, vagyis a Yersinia pestis nevű kórokozó, mely Kínából indult a Selyemúton át a Krím félszigetre, ahonnan aztán hajók vitték tovább Genováig.
(Ziare.com/eurocom.wordpress.com)
A szerzőről: Petrișor Peiu a Bukaresti Műszaki Egyetem doktora, gazdasági elemző, a Fekete-tenger Egyetemi Alapítvány gazdasági elemzésekért felelős osztályának vezetője
