Annál is inkább, mert nem mondhatom, hogy teljesen az én ingem, amit kiszabott, de elég közelről látom a pedagógusokat, lévén hogy magam is pedagóguscsaládban nőttem fel, az iskola padjait is koptattam, és ma magam is iskolában dolgozom, ha nem is tanórára megyek be, hanem az ún. iskolai pszichopedagógiai kabinetben. Mélysé­gesen fölháborított és megdöbbentett mindaz, amit leírt. Ha csak ezzel a dühöngéssel maradtam volna, most nem írnám e sorokat, de lehiggadva, újra elolvasva írását sem tudok egyetérteni Önnel.

Ön rögtön a fizetésekkel indít — kérdés, ha a tanítás minősége zavarja, miért bukik ki elsőként ez írásából. Kezdjük tehát ezzel. Ön százalékokról beszél, én a konkrét fizetésekről. Ezt azért is teszem, mert folyamatosan elhangzik, hogy a pedagógusok milyen sokat keresnek, de hogy mennyi az a sok, arról nem esik szó. Az elmúlt tanév végén a kilenc év — tehát nem egy kezdőé — szolgálati idővel dolgozó kolléga utolsó fizetése 844 lej volt. Hogy mennyi az országos átlagbér, azt nem követem, de egy jól menő fodrászatban a hajmosást és festést vállaló segéd keres ennyit. Menjünk tovább. A harminc éve dolgozó, a legmagasabb fokozatokkal rendelkező tanár kb. 1700—1800 lejt keres. Ennél 200—300 lejjel többet kap egy három éve dolgozó, távoktatáson végzett gyógyszerészasszisztens. A kezdő kolléga 650-et kap, a minimálbér 600. Miután az albérletét kifizeti, az éhenhalásra elég a maradék. Hol vannak a kedves kollégák túlfizetve? Volt egy fiatal tanárkollégám tavaly, aki miután kifizette a gyermektartást, a kisnyugdíjasnál is kevesebb pénze maradt, nemhiába döntötte el, hogy külföldre megy dolgozni. Milyen munkára? — kérdeztem. Mindegy — hangzott a válasz —, bármit, amit megfizetnek. Van néhány kollégám, aki szívesen vállalna harmadik gyereket, de mivel mindketten tanügyben dolgoznak, szóba sem jöhet, alig érik meg a hónap végét. Pedig ugye pluszjuttatásokat is kapnak a tanügyben. Végre megveheti a kisgyerekeinek a hőn áhított mesekönyveket, mert a szakkönyvek felé sem mer menni a könyvesboltban, nehogy kísértésbe essék.

Szakemberként gyakran dolgozom egyszülős családok gyermekeivel, ahol az anya női szerepéből nem léphet ki, és nem lehet egyszerre apa is. Ilyenkor is nagy segítség lehet akár fiú-, akár leánygyermek számára a hiteles férfi pedagógusok jelenléte az iskolában. De sajnos, a pedagógustársadalom csekély hányada férfi. Ha a jelenség mögé nézünk, elmondhatjuk, hogy a pedagógus férfi képtelen eltartani családját, s bár tanítványai mércének tartják, kollégái tisztelik, kénytelen elhagyni a pályát, és más területen próbálkozni. Számtalan ilyen esetet ismerek.

Persze, ezért a pénzért ön szerint 18 órát dolgozik a pedagógus, míg más 40-et. Legalábbis az ön által említett többség. Lehet, hogy én szerencsés környezetben vagyok, vagy éppen más a világlátásom, de én meg azt gondolom, hogy az elenyészően kevesebbje az, aki 18 órát, de inkább azt mondanám, hogy 18 óránál valamennyivel többet dolgozik. A többség meg véleményem szerint igenis sokat dolgozik. Vegyük a tanítókat, akik naponta közel száz füzetet, dolgozatot javítanak ki, szemléltetőeszközöket készítenek, szülőt látogatnak, szünetben is dolgoznak, másnapi óráikra készülnek. Aztán mesélhetnék közeli barátunkról, aki falun tanít, és kétségbeesve meséli, hogy miután a három gyerekét lefektette, nekifog másnapra készülni, a négy órára való készülés pedig további négy órát vesz fel. De akár arról is szólhatnék, hogy a nyugdíj előtti utolsó évét tanító édesapám minden egyes alkalommal úgy megy el tőlünk: ,,Menjek, fiam, mert holnapra készülnöm kell." Mert lehet, hogy őt nem a felettese ellenőrzi minden órán, hanem a diákjai tartanak tükröt elé, de ez mindennapos, minden órás visszajelzés, amely évtizedek múltán az utcán szembejövők köszönésében is jelen van.

Szereztem egy második diplomát is amellett, amelyiket most használom, és gyakran év elején elcsábultam volna, hogy azt a tárgyat tanítsam legalább egy osztályban, de amikor láttam, hogy az ön által valószínűleg nem az igazi tanítónak tartott kategóriába tartozó kolléga milyen gyermekanyaggal dolgozik, és harminc éve folyamatosan miként dolgozza át ezt az anyagot, egyszerűen nem mertem belevágni, mert azt éreztem, nem tudok a nyomába lépni. Pedig nem egy ,,menő" iskolában dolgozom, és buknak nálunk is diákok. De azért megnézném a méltatlankodókat, hogyan boldogulnak olyan diákokkal, akik a társadalom perifériájáról érkeznek, akiknek szüleik külföldön dolgoznak, és legjobb esetben a szomszédra vannak bízva, vagy akiknek gyakran isznak a szüleik, bántalmazzák őket, vagy éppen az a gyerek otthon be van fogva a mezőgazdasági munkába, és mire az iskolába ér, már holtfáradt. Az ilyen iskolában dolgozó pedagógusnak meg kell tapasztalnia azt, hogy amit tanít, az nem érték, legyen az Balassi vagy éppen az adott szakismeret, mert a fogyasztói társadalom még mindemellett elcsavarja a nebulók fejét a látszólagos értékek felé. Ugyanakkor meg kell küzdenie azzal, hogy a tanuló messze a követelmények alatt áll, de az ő munkáját is az érettségin mérik, és neki is éppen úgy kell haladnia a Bukarestben megszabott anyaggal, mint azon kollégáinak, akiknek a tanulói gyerekként nem az apjuk sörösüvegében botlottak meg, hanem a nagypapa bőrbe kötött, aranycirádás könyveiben. Láttam a kollégákat év vége előtt harcolni egy-egy gyerekért — ilyenkor nem a katedrájuk van veszélyben —, hogy a két-három hónappal diplomaszerzés előtt álló diák ne a család jelenlegi szükségleteinek vagy éppen saját elkalandozásainak legyen a rabja, hanem a jövője érdekében tudja letenni a szakvizsgát, s bár egy szakma legyen a kezében. Ezt nem lehet sem órában, sem pénzben mérni, és nem is fogják őt ezért az eredményes pedagógusok közé sorolni.

Tavaly személyiségfejlesztő csoportot vezettem az iskolában tanuló lányoknak. Kinyíltak, elmondtak olyasmiket magukról, amit bevallásuk szerint felnőtteknek még soha. Ragyogtak, amikor elmentek. De a tíz alkalom után nem kaptam egy szál virágot sem. A kollégáim is megszámolhatják, egy évben hányszor tisztelik meg őket. Nem azért dolgoztam, jólesett nyitottságuk, elégtétellel töltött el, de elgondolkodtam a dolog emberi vonatkozásán: meddig lehet jó szó, szál virág nélkül dolgozni kiégés nélkül.?A már említett kezdő kolléganő tavaly művészettörténeti könyvekkel megrakva, román osztályban román nyelvre fordított történelmi activity-kérdésekkel és más ötletekkel érkezett, használta őket, de a nyáron, lekonyulva, nem pihenni ment, hanem Svájcba málnát szedni, és eldöntötte, nem jön vissza, mert egyszerűen nem tud megélni. Mert nemcsak a személyiségét minden órán koptató pedagóguson múlik a tanítás minősége, bármennyire furcsa, nem ez az egyetlen változó a rendszerben.

A szülő, a gyermek, a társadalmi körülmények, a pedagógusi munka megítélése, a gyakran bizony áldatlan iskolai körülmények, az átlagos teljesíthetőség fölötti minisztériumi elvárások. Négy évig voltam gyermeknevelési szabadságon, és mire visszatértem, rájöttem, hogy az iskolából — szó szerint — papírgyár lett, és ezeknek is meg kell felelnie a pedagógusnak. Ahelyett, hogy a tanítás minőségével foglalkozna, papírhalmazokat gyárt, persze, nem az ön által említett 18 órában, hanem gyakran otthon, miután lefektette gyermekeit. És megírja a feladatlapokat, kijavítja őket, megírja, ha nem is a szabályos, de a számára segítséget jelentő lecketervet vagy jegyzetét.

Azt el tudom fogadni, hogy szülőként — magam is az vagyok, és felismerem magamban ezt a folyamatot — sokkal kritikusabban és érzékenyebben nézünk gyermekeink pedagógusaira, mint kollégaként, de ha nem akarunk elrugaszkodni a valóságtól, márpedig azt gondolom, az újságírónak ez az egyik hivatása és ugyanakkor kötelessége, akkor az érem másik oldalát is látnunk kell. Vannak fonákságai is tanügyi rendszerünknek, beismerem, magam is látom, de ezért igazán nem a pedagógus hibáztatható. Ezt legföljebb egy-egy nem hiteles pedagógus kihasználja, de nem előállítja.

Véleményem szerint nem lehet ilyen élesen két részre választani a pedagógustársadalmat: igaziakra és nem igaziakra. Ezt az én szakmámban hasításnak nevezik, és a borderline személyiség egyik jellemzője. Ahogyan azt sem lehet mondani, hogy valaki jó szülő vagy rossz szülő. Ha jó szülő kategóriájáról beszélnénk, kevesen, csak igazán kevesen sorolhatnák magukat közéjük. Winnicott beszél az elég jó szülőről, aki elég jó ahhoz, hogy a gyermeke kibontakozhasson, de nem tökéletes. Én beszélnék az elég jó pedagógusról, aki nem tökéletes, de mindent megtesz, hogy a keze alá került diák fejlődhessen, és fejlessze a saját személyiségét akkor is, ha erre az én szememben oly csekély támogatást kap évente, mint száz eurót. Azt el tudom fogadni, hogy vannak kevésbé igazi pedagógusok, mint ahogy vannak kevésbé jó szülők, újságírók és akár emberek. De a két véglet között nagyon tág a skála, mint ahogyan bármely más kategóriában az.

Kovács Réka mentálhigiénés szakember