Kesztyűvel fogok mindent, miután kilépek a kapun, de a kesztyűvel a zsebembe is benyúlok, nyomkodom a telefont, s bár nyelni sem merek, tudom, hogy bizony bajban lennék, ha valódi vírusveszély lenne az üzletben. Egyre több kesztyűs, maszkos embert látni az utcán, akiktől igyekszem tartani a távolságot, könyökkel bökjük meg egymást, ha úgy alakul, hogy a bolt előtt együtt kell várakoznunk. Néha másoknak is vásárolunk, több üzletben járunk, s végül egészen összezavarodunk a nyugtákkal, hogy kinek mit melyik zacskóba. Jó most annak, akinek tartalékai vannak a kamrában. Nem gondoltuk volna, hogy ilyen hamar bekövetkezhet egy ilyen „háborús állapot”. Még el sem kezdődött igazán, s már nehezen viseljük a bezártságot. A karanténban élők a legidegesebbek, apróságokon veszekednek, alig várják, hogy leteljen a két hét, pedig azután sem lesz sokkal jobb a helyzet. Sőt, aki kijár, jobban aggódhat a fertőzésveszély miatt. Az igaz, hogy kint legalább látunk néhány embert. Társas lények vagyunk, akiknek fontos a család, de más emberi kapcsolataink is szükségesek ahhoz, hogy egyensúlyban legyen a lelkünk. Kihívjuk egymást a Facebookon, ha másképp nem tehetjük. Van, aki gyermekkori fényképeket oszt meg, mások táncolnak vagy dallamokat játszanak különböző hangszereken, és ki kell találni, hogy milyen dalokból valók a részletek...

A rendőr is ideges, mindenkit megállít és nem enged tovább. Azt üzeni az öregeknek, hogy minden üzletben embernek való párizsit árulnak, most ne legyenek igényesek, „mert halálról beszélgetünk”. Igaza van. Nap mint nap egyre több a fertőzött, halott, elborzadva olvassuk a friss híreket. És vajon hány olyan fertőzött van még, akiről nem tudni biztosan, hogy az?

Megváltoztatta a világot egy parányi kis élőlény, eggyé tett bennünket a félelemben és reményben. Mindenki erről beszél a való és online világban. Ennek fényében a semleges témák, a természet képei is megtelnek új jelentésekkel, még meghittebbé, izgalmasabbá, nosztalgikusabbá válnak. Rengeteg a humoros üzenet, de ezekben is érezzük a feszültséget, mert természetellenes ez az egész, és az a legrosszabb, hogy nem látjuk a végét. Egyesek szerint áprilisban fog tetőzni a járvány, mások szerint májusban, és ha két hónap volt a felívelés, akkor ennél nem lehet gyorsabb a lecsengés sem. Igazából soha nem leszünk túl rajta, csak az a kérdés, hogy mikortól nem számít majd halálosnak. A nyarunk rámegy, de lehet, hogy rámegy az egész évünk. Jó annak, aki dolgozni tud otthonról, aki fontosnak tudja érezni magát, aki nemcsak arra törekszik, hogy eltöltse valahogy az időt. Az időseknek egy év nagyon hosszú idő, de mit ér, ha nem lehet kijárni, örülni a napsugárnak, egészségnek?

Egyesek arról értekeznek, hogy a vírust bizonyos emberek találták ki, és terjesztették el, különféle okokból. Mások szerint Kína szándékosan fertőzte meg a világot azért, hogy átvegye az uralmat a világgazdaság fölött. Olyan is akad, aki – a korábbi világjárványokhoz hasonlítva a helyzetet – azt tartja, hogy a bolygók állásából fakadóan történik mindez, vagy csupán az a céljuk a vírus terjesztőinek, hogy előkészítsék az oltást, mely kiirtja majd az emberiség egy részét... A pozitív megközelítés sokkal szimpatikusabb számomra, miszerint ez a kis élősködő el tudta érni azt, amit annyi okos ember, terv, program, intézkedés nem tudott: hogy csökkenjen végre a légszennyezés, hogy egymás felé forduljanak a családok, hogy gondot viseljünk az idősekre...

Vajon miért is robbant ki ez a járvány? Mi lehet a mi feladatunk ebben, mi belőle a tanulság számunkra? Hogyan tudnánk a lehető legkönnyebben átvészelni ezt az időszakot? Talán meg kellene próbálnunk olyan dolgokra használni a sok szabad időt, melyek örömet szereznek nekünk. Nézzük meg azokat a filmeket, olvassuk el azokat a könyveket, amelyeket évek óta nem tudtunk megnézni, elolvasni, mert nem volt rá időnk. Nézzünk nagyon jó színházi előadásokat a Facebookon. Üljünk le társasjátékozni, beszélgessünk, fogjuk meg egymás kezét. Meséljünk a gyermekeinknek. Végre leállt a rohanás, ami annyi bosszúságot okozott, ami felemésztette minden energiánkat. Itt a lehetőség, hogy átértelmezzük az életünket. Segítsünk azoknak, akiket anyagilag vagy más szempontból jobban megvisel ez a helyzet. Imádkozzunk egymásért, a betegekért, orvosokért, ápolókért, mindazokért, akik értünk dolgoznak. Ha zárva a kapu a külvilág felé, forduljunk befelé, hátha ott megtaláljuk kérdéseinkre a válaszokat. Tekintsük húsvéti szabadságnak ezt az időszakot, mely megrázó és borzasztó sok ember számára, de talán éppen akkor jött, amikor a legnagyobb szüksége volt rá a világnak.