Az Úr azonban odarendelt egy nagy halat, és az lenyelte Jónást.
Három nap és három éjjel volt Jónás
a hal gyomrában.
(Jónás könyve, 2. rész)
Hányszor figyelmeztetett az Isten? Ne rohanj, figyelj a családodra! Menj be a te belső szobádba, csendesedj el, gyere közelebb Hozzám! Menj közelebb a társadhoz! A hetedik napon hagyd abba a munkádat és pihenj! Vigyázz magadra! Hallgass a lelkiismeretedre! Tedd rendbe a kapcsolataidat! Figyelmeztetett Isten, és szólt számtalanszor, mint ahogyan szólt Jónáshoz is: Menj Ninivébe! És Jónás teljesen más irányba indult.
Mi mit tettünk? Jónáshoz hasonlóan más irányba mentünk. Rohantunk, nem figyeltünk a családunkra, vagy nem úgy, ahogyan kellett volna. Nem vonultunk a belső szobába, nem kerestük a csendet, sem az Istennel való kapcsolatot. Nem hagytuk abba a munkát még a nyugalom napján sem. Nem vigyáztunk sem magunkra, sem embertársainkra. És a lelkiismeretünket sem hallottuk már.
És jöttek a viharok, mint ahogy utolérte Jónás hajóját is a vihar. De mi még akkor sem kiáltottunk az Istenhez, pont, mint Jónás. Ezért rendelt az Isten egy cethalat, melynek a gyomrában töltött Jónás három napot. Lehet, hogy ez a cethal most épp a mi otthonunk. Mert már hetek teltek el bezárva, és nagyon hiányzik a régi életünk. És talán most már mi is úgy kiáltunk, mint a próféta Babits Mihály Jónás könyve című művében: „Bezároltattál, Uram, engem! / Sarak aljába, sötétségbe tettél, / ragyogó szemed elől elvetettél. / Mindazonáltal szemeim vak odva / nem szűnik nézni te szent templomodra. / Sóvár tekintetem nyilát kilőttem / s a feketeség meghasadt előttem. / Éber figyelmem erős lett a hitben: / akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten! / Rejteztem én is elüled, hiába! / Utánam jöttél tenger viharába. / Engedetlen szolgádat meggyötörted, / magányos gőgöm szarvait letörted. / De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád, / annál világosabb előtte orcád...”
A múlt vasárnap gyönyörű tavaszi időt adott az Úr Isten. Szikrázóan sütött a nap, az ég gyönyörűen kéklett, a langyos szellő és a madarak vidám csicsergése szinte ellentmondást nem tűrően csábította az embereket ki a szabadba. A nagyobbik lányunk is, aki már jó ideje hősiesen viseli a járvány miatti karantént, könyörgő-csillogó szemekkel tekintett ki az ablakon. Hogy örömet szerezzek neki, tágra nyitottam az ablakot, levettem a szúnyoghálót, a párkányra kitettem egy párnát, és a lányomat kiültettem, hadd szippantson bele a jó tavaszi levegőbe. Az egyik oldalán én könyököltem ki, a másik oldalán az édesanyja ült. Nem rohantunk, átöleltük egymást és bámultunk kifelé. Ezt a pillanatot hirtelen csodaként éltük meg, a nehéznek tűnő idő hálával telítődött. Azt éreztük, hogy ott, abban a percben, az aranyesőt bámulva, a szellő simogatását élvezve, Isten is átkarolt bennünket, mint Jónást a cethal gyomrában, sőt, úgy ölelt át, mint a lányunkat a hátára terített puha kis pokrócka.
Ebben a mi cethalunkban most megláthatjuk Istent, az Ő ragyogását és az Ő kezét, mellyel minket átölelve a szabadulás felé mutat. Csendünkben nyissuk hát ki szívünket előtte. Ámen.
Marosi Árpád