Expedícióját egy Delhiben székelő utazási iroda szervezte meg, zsdipet, sofőrt, útikalauzt és szakácsot biztosítottak számára, mert Kanumot és Pugtált is fel akarta keresni – ahol Zangla után továbbtanult Csoma Sándor. Az írónő nem Kasmír felől közelítette meg Kinnaurt, hanem a Simla, Rampur, Kalpa útvonalon. Az utóbbi városban kellett volna beutazási vízumot kapnia Kanumba, de a város köztisztviselőinek sztrájkja miatt ez nem sikerült. Pugtalt pedig a szervezők hagyták ki. A 3125 m magasan fekvő Dzsalori- (Jalory) hágón átkelve Kullunba, majd Manaliba értek, közben mindannyian szenvedtek a szokatlan tengerszint feletti magasságtól.

Továbbmenve a 3080 méter magasságban lévő Keylongba kalauzolja el az olvasót, ahonnan a szemközti hegyoldalon lévő kardangi kolostorba megy az idegenvezetővel. Keylong után a Balácsa-hágó (4800 m) következett. Ezt az útszakaszt Léhig a világ egyik legveszélyesebb országútjának tartják.

Aztán részletesen tárgyalja Ladakh és Tibet viszonyát, illetve azt, hogy Ladakh, bár politikailag nem és földrajzilag sem teljesen tartozik Tibethez, mégis szinte minden általa elért, Csomáról szóló könyvben olyan illogikus kitételeket talált, hogy „híres hazánkfia tibeti földön kóborolt, tibeti területen tanult, útban Tibet felé menet halt meg”. Ha már ott kóborolt, tanult, akkor hogyan halhatott meg útban Tibet felé? – tette fel a kérdést. Megállapítja: „Azért van ez, mert a magyar és külföldi forrásmunkák egymástól átvéve hitelesnek érzik az adatokat. Mindkettő nagyobb tudást tételez fel a másikról. Idővel rájöttem, hogy Erdélyhez hasonlóan csak felületes benyomások vannak papíron Ladákról, az amúgy szövevényes és gazdag kultúrával rendelkező helyi kultúráról és magáról a buddhizmusról. (…) Kezdetben feltétel nélkül fogadtam el minden Csomáról szóló kitételt, azzal, hogy X. vagy Y. jobban tudja, hisz évek óta szaktekintély, sokak által olvasott népszerű könyveket írtak, netán jártak is a szóban forgó vidéken, akár még Ladákban is. Ki vagyok én, milyen alapon kérdőjelezem meg ezeknek a tudósoknak a kitételeit?” Független kutató, akinek volt bátorsága tapasztalatai alapján saját véleményt mondani arról, amit hibának talált. „Tévedni emberi dolog, de a hibák ismétlését már bűnnek tartom” – írja.

A szerző véleménye szerint a Tibet és India határán lévő apró államok – mint Ladakh – élték a Tibettől független életüket. A térség Csoma Sándor idejében már évszázadok óta önálló királyság volt, s Kanum sem Tibethez tartozott, hanem ekkor már a brit fennhatóság alatt álló Kinnaur része volt. Így tehát Csoma nem tibeti felségterületen munkálkodott, és „valóban útban Tibet felé halt meg Dardjeelingben”.

Ezután részletesen taglalja Ladakh történetét, amelynek fővárosába, Léhbe kalandos utazás után szerencsésen megérkeztek. „Léh fekvése a háttérben lévő hegyek ölében lélegzetelállító. Ilyen hihetetlenül kék eget csak Kanadában láttam.” A bazársoron egy árusnál egy szakasztottan magyar kulacsra emlékeztető, szépen díszített fakulacsot látott, amelyet azonban a magasra tartott ára miatt nem tudott megvenni. Másnap a Léhtől 45 kilométerre fekvő Hemiszbe (3600 méter) ment a kolostorban tartott fesztiválra, ahol nagyon sok nyugati is részt vett. Részletesen leírja a látottakat, kiemelve, hogy a programban a rituális álarcos táncon van a hangsúly. Hála Csomának, egy érdekes, színes világgal ismerkedett meg, amely kétszáz év óta sem változott sokat. Más irányból, Kasmír felől jőve Csoma is Léhig jutott el, ahonnan azonban az előre látott veszélyek miatt nem mert továbbmenni. Útban visszafelé találkozott az angol szolgálatban álló Moorcrofttal, a brit állatorvossal – aki valójában a britek ügynöke lehetett, és tulajdonképpen lóvásárlásnak álcázott felderítő úton volt –, visszament Léhbe, és ott hosszabb időt töltöttek el együtt. Moor­croft felismerte a szerény, ismeretlen zarándokban a nyelvtehetséget, és rávette, hogy tanulja meg a tibeti nyelvet. Ajánlólevelet adott a brit kormányhivatalhoz, és kellő mennyiségű pénzzel látta el. Tanítómestert is szerzett neki a perzsa anyanyelvű  Abdul Latif személyében, aki ismerte a Ladakhban beszélt hétköznapi tibeti tájszólást. Csoma már ismerte a perzsát, így aztán annyit tanult a Ladakhban beszélt nyelvből, amennyi alapul szolgált, hogy későbbi mesterétől, a zanglai Szangye Puncog lámától megtanulja a szent könyvek nyelvezetét, a „klasszikus” tibeti nyelvet. A láma az elhunyt zanglai fejedelem megözvegyült feleségének férjeként a fejedelmi erődkastélyban lakott, Moorcroftnak is ismerőse s egyben Ladakh főorvosa és a fejedelmi gyermekek tanítója is volt. Így került Csoma a négy faluból álló „fejedelemségbe” (Tshazar, Pishu, Pidmo és Zangla). Tehát Csoma Sándor is a lámánál lakott és tanult 1823–24-ben 16 hónapig.

Az itt eltöltött idő történetét járja körül a szerző.

„Ahogy közeledtünk Zanglához, egyre kíváncsibban szemléltem a tájat. A falunak híre-hamva sem volt, amikor egy fehér pontot fedeztem fel egy alacsonyabb hegy tetején. Ahogy közeledtünk, egyre jobban kirajzolódott egy masszív, fehérre meszelt épület. Ez a kolostornak titulált zanglai erőd. (…) A falu közepén álló »új« palotában melegen fogadtak. A »királynő« foglalkozására nézve képesített ápolónő. (…) Phuntsog kezébe nyomta a régi erőd kapukulcsát, és azonnal indultunk a hegy tetején lévő épülethez.” Leírja, hogy útközben egyetlen – a buddhista kolostorokra jellemző – ima­malmot sem láttak. „A földszint valamikor az istálló szerepét töltötte be, és itt tárolták az állatok számára szükséges takarmányt. Bekukkantottunk a körfolyosóról nyíló hálókamrákba, az éléskamrába, a kormos, nagy konyhába. Ezen a szinten is volt illemhely. Majd a lépcsőt helyettesítő ladáki stílusú létrán felmásztunk az épület harmadik szintjére, egy magas tetőteraszra. Innen nyílt a házi kápolna, Csoma mesterének nyári balkonos szobája, amelyből Csoma jobbra eső cellájába jutottunk, míg a latrina balra esett, a bejárati ajtó és a kápolna fala közé. Csoma cellája valóban nagyon kicsi.” Leírja, hogy csak a köztes fal kifejezetten kormos, tehát csak időnként éghetett tűz. Megállapítja, hogy abban a kis cellában nem aludhatott a mester és a szolgája, egyrészt, mert a lámának az alsó szinten volt lakhelye, másrészt el sem fértek volna. Továbbá, hogy a fűtött konyha majdnem a cella alatt volt, amely melegítette a cella padlóját. „Más védett hely nem lévén, Csoma egy vastag szőnyegen vagy takarón, netán meleg gyapjúköntösén a cella másik felén, a cella három fallal védett sarkában, szemben a tűzzel aludt vagy ült.” A pár méterre lévő latrina megkímélte attól, hogy a hidegben ki kelljen mennie, mint otthon, Kőrösön még kétszáz évvel később is tették az ott lakók. Azonkívül azt is megállapítja, hogy a nagy magasságban lévő száraz, hideg levegő sokkal elviselhetőbb, mint például Erdélyben vagy Kanadában a nedves hideg, továbbá azt, hogy a helyiek ruházkodása nagyon jól véd a hidegtől, Csoma pedig átvette ezt a ruházatot. Így ha nem is ideális körülmények között, de a később Gerard doktor által leírtaknál mindenképpen jobb feltételek mellett élt és dolgozott. A szerző több helybelitől érdeklődött az erőd kolostor mivoltát illetően, de mindenki egybehangzóan állította, hogy az mindig erőd volt. Baktay azokat a „lámákat” láthatta, akik a faluból jártak fel rendben tartani az erőd kápolnáját. Mivel Pugtálba és Kanumba nem mehetett el, személyes tapasztalatról nem számol be, csak irodalmi adatok alapján ír arról, hogy Csoma egyik helyen sem lakott kolostorban, miként a dzongkuli kolostorban sem, bár a Tibetre vonatkozó adatai nagy részét az ottani akkori rendfőnöktől, Kunga Csoslegtől, Csoma mesterének rokonától kapta.

Megállapítja: az a tény, hogy nem kolostorokban fagyoskodva élt, „senkit se ejtsen kétségbe! Semmit se von le Csoma Sándor fantasztikus tettéből és áldozatkészségéből.” És az sem számít, hogy nem sikerült megvalósítania eredeti szándékát, mert „azon az alapon, hogy az alig ismert tibeti kultúrát Csománk tárta a nagyvilág elé, egyetemes vonatkozásban sokkal többet tett, mint ha elérte volna eredeti végcélját”.

Dr. Nagy Lajos

(folytatjuk)