Nélkülözné az objektivitást, ha nem értékelnénk számos, a történelem során megvalósult liberális politikát. Napjainkban viszont már több állam liberális politikáját csak bűnügyi fogalmakkal lehet pontosan leírni. A baloldali liberális ideológia által vezérelt kormányzati politikákra gondolok. Mivel a jobb és a bal közötti határ már évtizedek óta a liberalizmuson belül húzódik, megkülönböztethetünk jobb- és baloldali liberalizmust.
A múlt században uralkodó szocialista baloldal utópiája a teljes anyagi egyenlőségen alapuló társadalom felépítését ígérte a termelési eszközök kollektivizálása, a magántulajdon eltörlése révén. Ez az ideológia uralta a kommunista rendszereket. Nyugat-Európa országaiban viszont szociáldemokráciává szelídült a szocializmus. A szociális baloldal felívelése a félmúltban kezdődött, és utópiája napjainkban gyorsított ütemben szedi áldozatait. A szociális, vagyis az újbaloldal úgy akarja ránk erőltetni egyenlőségeszményét, hogy közben üldözi az általa diszkriminációnak nevezett emberi megnyilvánulásokat, és szabadjára engedi az egyéni szeszélyek széles skáláját. Ez a baloldal a társadalmi helyett már az antropológiai forradalmat erőlteti. Ő is rátalált a propagandafegyvereire, keresztneve: progresszív liberalizmus, és a nemzet, a hagyományos család, a társadalmi rend és az erkölcs esküdt ellensége.
A jobboldali liberalizmus kevésbé harsány, de számol a kis és nagy közösségek térbeliségével, történelmi adottságaival, gondot fordít az igazságosság és a biztonság érvényesülésére, elutasítva minden utópiát. A jobboldali liberalizmus a család, a kis közösségek, a nemzet problémáival foglalkozik, igyekszik megtartani a tízparancsolat képviselte alapvető emberi értékeket, továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy az egyén felelősséggel tartozik cselekedeteinek következményeiért. Egyik mérvadó képviselője Wilhelm Röpke volt, aki, bár azt mondta, hogy „a spontaneitás előnyt élvez a rendezettel szemben”, kidolgozott egy alapos etikai konzervativizmust. A Mont-Pelerin Társaság, amelynek 1961–62-ben az elnöke volt, a liberalizmus feladatának a hagyományos erkölcsi értékek visszahozatalát tekintette. A jobboldali liberalizmus a kereszténység örököse, hiszen megtartja és érvényesíti a jó és a rossz fogalmát.
A baloldali liberalizmus ezzel szemben a klasszikus liberalizmus rombolója, a megtestesült rossz. Soros György és inasainak liberális jelszava a „nyitott társadalom”, mely ideológia halálos propagandával áltatja a hiszékeny európaiakat, azzal a céllal, hogy megszüntesse a határaikat, identitásukat és a nemzeti szuverenitásukat. Pusztításuk miatt már nem sok maradt az európai országok hagyományából, társadalmi kohéziójából. Médiájuk populistáknak gúnyolja azokat, akik mindezt védik. A balliberális progresszívek tagadják az egyéni felelősséget, mulandó beidegződésnek tartják a közösségeket, az államokat, a nemzeteket. Nekik csak az egyén a valódi létező. A népek, civilizációk, sőt, a nemek különbségeit is megtagadva, csak egymással felcserélhető egyéneket látnak maguk körül, akik a hedonista (homo festivus) és globalizált piac törvényei szerint élnek (homo economicus). Szerintük e két tulajdonságában ki is merül az ember lényege. Vegytiszta mivoltában – amikor csak az egyénre és az egyének halmazából álló emberiségre összpontosít – a balliberalizmus a korlátlan szabadság utópiája, amely a kommunizmushoz hasonló messianizmussal lép fel. A szociális baloldal – vagy más nevén a libertárius liberalizmus – valójában az ösztönök változatos kielégítését tekinti a szabadság lényegének. És ettől éppúgy nem tágít, mint a magántulajdontól a kommunizmus.
Noha az általa irányított nyugati társadalmakat az eltűnésre kárhoztatja, a kommunizmus ikertestvér ideológiája tökéletes szimbiózist alkot a piacgazdasággal, és irdatlan pénzügyi támogatást kap azok főszereplőitől. Franciaországban megnyerte magának a burzsoázia nagy részét a társadalmi haladás, a bevándorlás-dogma, a nemzeti hovatartozás elavulásának gondolatával. A közvélemény nagy része, tudatosan vagy sem, az újbaloldal gondolkodási mintái szerint szövögeti hétköznapjait. A nagyvárosi liberális nagypolgárság kiváltságos gazdasági érdekeit szem előtt tartva, az újbaloldali média elbeszélése szerint ítéli meg a nagyvilágot. Ugyanakkor az ő kebeléből rekrutálódnak a balliberális médiamunkások. Ez a nagypolgárság szövetségesének tartja a külvárosokat benépesítő, Európán kívülről érkező bevándorlókat. Aranyifjúsága felvilágosult elitnek képzeli magát, rózsaszín felhőinek magasságából tekint le az általa faragatlannak tartott vidéki nemzettársaira, a kispénzűekre, a kapcsolatnélküliekre, a „népi osztályra”, de gúnyolódik a hagyományos értékekhez ragaszkodó és kisebbségbe szorult nagypolgártársain is.
A kommunizmust helyettesítő újbaloldali liberalizmus az emberi jogok kultuszát űzi és űzeti, vallásos ideológiája végzetes Európára. A legpusztítóbb benne, hogy abortuszra ösztönöz. A fél évszázada gyakorolt abortusz óriási demográfiai vákuumot teremtett, ahová – a „kormányzatoktól független”, de a milliárdosok pénzelte balliberális „civil szervezetektől” segítve – az európaiakat abortuszra biztatják, más kontinensek népeit – köztük többnejűeket – telepítik. A kedvező körülmények láttán döntötték el a radikális iszlamisták, hogy a balliberális emberi jogok segítségével alávetik és meghódítják Európát, az eutanázia ilyetén alkalmazásával kimerítve a szándékos bűnelkövetés tényállását.
Fordította: S. Király Béla
A szerző a párizsi Panthéon-Assas Egyetem professzora, az Emberi jogok a nép ellen (Századvég, 2020) című kötet szerzője.
