A nagypénteki szomorú ábrázat, amely még húsvét napján is jellemezte az Emmausba tartó tanítványokat, életünk meghatározó vonásává válhat, ha a Feltámadott nem győz meg bennünket jelenlétével, és hogyha „rest szívünk” nem képes felébredni a feltámadás és megváltás tényének felismerésére. Az út, amelyen a két tanítvány hazafelé tartott, elhaladt a Koponyák hegye mellett, ahol két napja kereszthalált halt Jézus Krisztus. Minden érthetetlen és felfoghatatlan. A kereszthalál titkát az emberi szív és értelem soha nem volt képes igazán feldolgozni.

Az egyházatya Tertullianus írja: „Megfeszítették Isten Fiát? Lehetséges ez? Lehetetlen. Hiszem, mert lehetetlen”. Szikszai prédikátor mondja, Isten olyan tökéletes utat választott ezáltal, hogy „meg is büntethesse a bűnt, és meg is kegyelmezzen a bűnösnek”. Az érthetetlen kegyelem és megváltás igazsága előtt hajoltak meg hitvalló őseink, amikor ezt a napot nagyobb ünnepnek tartották, mint a többit. Hittel vallották: „...a mi teljes üdvösségünk Krisztus egyetlenegy áldozatában rejlik, amely miérettünk a keresztfán ment végbe”. (Heidelbergi Káté, 67)

Közülünk mindenkinek, aki „hazafelé” tart, életében el kell haladnia a Golgota mellett, mert ott halad el az ember útja. Ott haladsz el szomorú ábrázattal, a szégyen érzetével, hogy a nagy tömegben nincs sehol egy tanítvány, hogy sorra eltűnnek, hogy hallgat Zákeus, és hallgatnak azok, akiket Jézus meggyógyított. Fáj az is, hogy tömegember lettél, hogy te is meghúzódtál volna a mások árnyékában, és kivontad volna magad a felelősség alól. A felismerés lelkünkre nehezedik: nincsen olyan emberi gonoszság, hogy Isten a legnagyobb jót ne tudná általa munkálni.

Hol vagy most? Ha hiszel, mégis ott vagy a megváltottak táborában. Érthetetlen és felfoghatatlan. Ezért keresek én egy templompadot és egy kis csendességet ezen a napon: hogy a bűnt elítélhessem, a megváltásért pedig hálát adhassak.

Bancea Gábor