Jódszagú ködbe, bakbűz-világba
önszántamból feküdtem én,
alig-beteg s csak alig-alig árva,
lélekemésztő járvány idején.
Lehet, hogy bűn lesni a beteg lármát,
az ajkak elől fogyó levegőt,
s amint a bőrt a testről lecsupálják
mohón a körmök, időnap előtt,
elhiszem, vétek élet-halál titkán
itt rágni, hol a fény is nagybeteg,
megértem, hogy gyanakvón fonódik rám
s fojtogatón a lélegzetetek,
de míg ragálynak-kitakartan fekszünk,
külön-külön nem jelöl meg a kín,
s pusztíthatatlan épülünk, míg együtt
ringunk a halál eresztékein.
