Bár, mint látjuk-halljuk, nagyon sokan nem férnek a bőrükbe (és a lakásukban), megragadnak minden alkalmat, hogy megszökjenek a szoba-, vagy lakásfogságból. Nekem úgy tűnik, mintha máris több autó és ember járna az utcán, mint rögtön a sürgősségi állapot kihirdetése után. Az emberek rájöttek, hogy csak arra kell vigyázni, legyen náluk egy jól kitöltött papír és szabad az út előttük. Bár még mindig van, aki nem elég figyelmes, mint ahogy az a vaslui-i fiatalember sem volt, aki elment szerelméhez, akit tiltottak tőle a lány szülei. Mivel szíve hölgyétől úgy értesült, hogy a szülők elmentek vásárolni, hát felkereste. Sajnos, az ősök idő előtt hazatértek (vagy csak az ifjaknak röpült túl gyorsan az idő?), és a fiatal lovag szorultságában kimászott az első emeleti lakás ablakán egy, a tömbház mellett levő üzlet tetejére. A rendőrök észrevették, azt hitték lopni készül, leszállították és igazoltatták. Még papírja is volt arról, hogy munkába megy, mégis megbüntették. Vajon, ha az igazat írja, hogy szerelméhez indult, akkor megkegyelmeznek-e neki?

Nálunk különben nem mindenkinek kötelező betartani a szabályokat, hogy az ajánlásokról ne is beszéljünk. Szombaton a bukaresti piacokon úgy álltak egymás mellett a halat és egyebeket vásárlók, mint heringek a konzerves dobozban. Nem tudom azt sem, hogy akik egymást verték le a kolozsvári repülőtéren, a repülőben miként tartották be a másfél méteres távolságot, mert akkor, az azt jelenti, hogy legjobb esetben is csak minden második sorban, és a három szék közül csak egyben utazhattak volna a Németországba repülő spárgaszedők. És azt sem tudni, hogy milyen körülmények közt érkeztek a reptérre például a Suceava megyei karanténban levő Pătrăuți-ból harmincan, akiknek a község polgármestere adott –törvénytelenül –, valamiféle igazolást, hogy odautazhassanak.

De vannak még más, szívmelengetőbb dolgok is nálunk. Craiován, annak örömére, hogy sikerült megmenteni egy március hatodikán beutalt koronavírusos pácienst, aki többször is kritikus állapotba került, orvosok és asszisztensnők köpenyben, maszkkal és kesztyűben összefogódzkodva járták a román nemzeti táncot, a hórát. Székelyföldön egy-egy ilyen eset után vajon mit táncolnának? Netán körcsárdást? Talán előbb jó lenne kérdezni a prefektust, törvényes-e, nehogy megbüntetesse őket.

Bevallom, én nem perdültem táncra az örömtől most húsvéthétfőn, mikor tilos locsolni menni. Az idén csak azok jártak jól, akik nem szokták az öntözést gyakorolni (mert bizony, ilyenek is voltak szép számmal). Azt mondhatják: mi mennénk, de sajnos nem szabad. És van már, aki azt búsulja, hogy az egyetlen ingyenpiálási alkalmat is elvették tőle. Próbáltam és is tájékozódni, vajon miként tudnék szabadulni otthonról, hogy a megszokott módon elvégezzem a kötelező locsolást. Mehetnék öntözni spárgaszedőnek álcázva a polgármester igazolásával, autóbusszal, a haverokkal. Jövőre, előre tervezve (mert azzal is biztatnak, hogy két évig is tarthat ez a járvány) esetleg repülőgéppel is indulhatok, de csak ha Vidombákon megnyílik a légikikötő. Ott felszállok, majd egy-egy szélesebb utcában landolok, kényszerleszállást mímelve. Esetleg veszek egy helikoptert, és megtanulom vezetni. Ebben az estben fel kell térképeznem, hogy a meglocsolandó célszemély lakása közelében hol van leszállási lehetőség. Végül is úgy döntöttem, hogy most az idén még a saját felelősségre kitöltött papírokat fogom használni.

Azt nem árulom el, hogy voltam-e öntözni, nehogy utólag megbüntessenek, csak annyit, hogy az egyik igazolásba a régi locsolóverset idézve azt írtam, hogy: én kis kertészlegény vagyok, és elindultam a kertészetekbe holmi másod vagy (harmad) virágzásukban levő hervatag virágszálakat meglocsolni. Másikba meg azt, hogy a szárazság miatt mezőgazdasági munkára, a mezőre indulok öntözni. Ha kérdik, hogy ezt mivel bizonyítom, még az öntözőberendezést: a kölnivizes üveget is meg tudom mutatni.