„Az 1719-ik évben, a tavasz beálltakor a Székelyföldet akkora pestis támadta meg, hogy egy év leforgása alatt több mint százezren pusztultak el” – írja önéletírásában Bod Péter a 18. század elejének óriási járványáról, a kortárs báró Apor Péter háromszéki főkirálybíró szerint Sepsi-, Kézdi-, Orbai- és Miklósvárszéken ekkor 19 ezer ember halt meg. Jó, ha tudjuk tehát: ez a járvány is csak egy a sok közül, ugyanis a világtörténelem tele volt a jelenlegihez hasonló, nagy pusztító járványokkal, talán sokkal veszedelmesebbekkel is, mert akkor még annyi védekezési lehetőség sem állt rendelkezésükre, mint jelenleg, és az orvostudomány sem volt a mai szinten.
A sok járvány közül talán a pestisre érdemes visszatekinteni, mert annak lefolyása, gyakori vissza-visszatérése nagyon hasonlít azokhoz a mai „jóslatokhoz”, miszerint a koronavírus is visszatérhet. Az olvasó jól tudja, hogy e sorok írója nem is történész, nem is orvos, ezért csak egy tanulmányra hívnám fel a figyelmét annak, aki a világhálón is kutakodni tud. Ajánlom online olvasmányként szülőfalum szülöttének, az árkosi kötődésű Csáki Árpádnak a Székely Nemzeti Múzeum tudományos kiadványában, az Acta Siculica 2010-ben megjelent, pestisről szóló tanulmányát. Tömeges pusztulás akkor is volt, karantén/vesztegzár szintén, kijárási tilalom is, csak a régiek azóta már megpihentek temetőink földjében, mi pedig, a most élők felejtjük a múltat. Köszönjük Csáki Árpádnak a nagyon tanulságos és napjainkban újra aktuális, izgalmas tanulmányát.
De hogy e sorok írója is tegyen hozzá valamit a témakörhöz, emlékeztetni akarjuk azokat, akik eljuthattak Gyimesbükkbe és a kontumáci kápolna közelébe, s látták az egykori országhatár menti vesztegzár épületének romjait, hogy az bizony nem egy-két személy veszteglésére volt elegendő! Miként Csáki Árpád ismerteti, volt mifelénk is olyan vesztegintézet, amelyben kerek negyven napot kellett eltöltenie a pestisgyanúsnak. Van olyan település Háromszéken, ahol megmentették a pestishalál emlékeit. Emlékezésül még megszólaltatjuk egyik emlékiratírónkat is, aki valós történet írt le a mainál semmivel sem kevésbé pusztító és riasztó pandémiáról.
Egy 1714-ben felállított kőkereszt őrzi a kézdiszentléleki templomdombon az 1710-es években pusztító pestisjárvány emlékezetét, amikor a település lakói közül több százan pusztultak el e kórban. Az évszázadok során a pestis újra és újra lecsapott, ennek esett áldozatául Hunyadi János is, de többek között az 1710-es években az Osztrák Birodalomban pusztító járvány vetett véget a Rákóczi-szabadságharcnak is. Miközben egész Európát sokkolta, a járványnak pozitív hatásai is voltak: ösztönzően hatott az orvostudomány fejlődésére, a nemzeti tudományos nyelvek kialakulásának adott lökést. A szentléleki obeliszk alkotójának neve sajnos nem maradt fenn.
Olasztelek jeles szülötte, Hermányi Dienes József (1699–1769) anekdotaíró jegyezte le, hogy a XVII. század elején járvány pusztított Erdővidéken. Csipkés bozótokkal zárták el a Bardocra vezető utat, nem lehetett közlekedni, naponta tizedelte a pestis az embereket, és édesapjával, Hermányi Dienes Péter bardoci esperes-pappal reggeltől estig temették a halottakat. Este fáradtan szálltak meg egy házban, ahol abba az ágyba fektették le a serdülő gyereket, ahonnan aznap temették a pestises vénembert. Isten kezében vagyunk, édes fiam – mondta az apa. Kis idő múlva sebek lepték el a fia testét. Apja kifektette a napra, hogy száradjanak a sebei, a nap ölje ki belőle a járványt. Így is lett. Sebei lassan száradni kezdtek, életmagra kapott, „mert hagyott benne életet az Isten”. A huzamosan és napokig a napon heverő gyerek testéről egy kotlóstyúk lecsipdeste a megszáradt sebeket, „és megtisztult és életre kelt”.
Lisznyóban a református templom cintermében faragott fejfa jelöli azt a helyet, ahol évtizedekkel ezelőtt ráakadtak az ott pestisjárványban elpusztultak tömegsírjára, temérdek csontra. Az emlékkopján ez olvasható: Az 1716–19-es pestisjárvány lisznyói áldozatainak emlékére.
