Az iskola és a munkahelyünk rutinja általában strukturálja a családunk hétköznapjait – vannak magától értetődő tevékenységeink, napirendünk. Mint egy futószőnyeget, ezt rántotta ki alólunk a világjárvánnyal járó felfordulás. Ahogy változnak a dolgok, fontos, hogy újra meg újra átgondoljuk, miként tudjuk támogatni gyerekeinket, hogy könnyebben küzdjenek meg az új helyzettel. Ugyanis nem csak a testi egészségünket szeretnénk megőrizni, hanem a lelki egyensúlyunkat is.
A gyerekek általában hozzászoktak ahhoz, hogy amikor a szülő otthon van, akkor nem dolgozik, mármint nem végez munkahelyi munkát. Most teljesen más a helyzet, és ha otthoni műszakban kell dolgoznia a szülőnek, a gyereknek is el kell fogadnia, hogy apa és anya otthon van, de mégsem elérhető. Ez pedig csak akkor valósítható meg jól, ha megpróbáljuk beosztani a napunkat: eldöntjük közösen, hogy mikor nézzük meg együtt az iskolai feladatokat, mikor kell a gyereknek egyedül foglalkoznia vele, mikor van a játék vagy a szórakozás ideje…
A beosztást érdemes megbeszélni, akár előző este, akár aznap reggel, és jó, ha mindenki tudja, hogy mire számíthat. Egy jól bejáratott rendszert, egy ismert keretet könnyebb elfogadni, mint a bizonytalanság sűrű masszájában vergődni.
Gyermekeinknek szükségük van állandó elemekre, de jól jöhet egy kis játék. Például, ha mindennap más családtag a „hoppmester”, más találja ki a közös programokat, az ebéd és a vacsora szervezését is kiadhatjuk egy-egy ügyesebb „alvállalkozónak”.
A társadalmi elszigetelődéssel járó bezártságot kamaszaink sínylik meg leginkább. Az „online generáció” állandóan kapcsolatban akar lenni a világhálón, és ez csökkenti az elzártság érzését. Ugyanakkor a serdülők nehezebben bírják az óvintézkedések és az elővigyázatosság által diktált szabályokat. Esetükben, valószínű, újra kell írni a „kütyüzési normákat” is, a korlátlanság ez esetben inkább csak kényelmes, mint jó megoldás.
Amikor a kamaszainkkal a járványhelyzetről beszélünk, jó, ha tárgyszerűek és egyenesek vagyunk. A közösségi oldalakon úgyis sokkal több mindennel találkoznak, mint amivel kellene! Ezért inkább az ismert tényeket kell velük tisztázni, és helyre kell tenni az ál- és rémhíreket. Felnőttként akkor leszünk ebben hitelesek, ha mi magunk sem merülünk el a szenzációhajhász médiumok híreiben, és nem a Facebook-üzenőfalunkon vagy dühös kommentjeinkben vezetjük le feszültségeinket. Ahhoz, hogy ne menjünk egymás agyára, nagyon fontos, hogy mindenkinek legyen saját ideje, amikor magában van, nem a többiekkel – és kiengedheti a gőzt. Érdemes a gyerekeink napirendjébe is beütemezni azt az idősávot, amikor mindenki visszavonul a saját zugába és csendes tevékenységgel foglalja el magát.
A koronavírussal és főleg az elkövetkező hetekkel, hónapokkal kapcsolatban sok a bizonytalanság, és ez szorongást ébreszthet. Ráadásul a kamaszaink kevésbé tudják szavakba önteni ezt, mint mi. Ha aggódnak, akkor hagyjuk, hogy kibeszéljék magukat, engedjük, hogy kifejezhessék érzéseiket. Amikor valamelyik gyerekünk nagyon kiakad, legtöbbször a saját nehéz érzései keresik az utat kifelé, lehet, hogy ő is gyászolja az eddigi megszokott életét.
Segíthet helyére tenni a dolgokat, ha felidézünk olyan régebbi válságokat, történelmi „vészhelyzeteket”, amikor nem lehetett tudni a végkimenetelt, és az emberiségnek mégis sikerült valahogyan megbirkóznia a kihívással.
Tanuljuk meg meghallgatni egymást, közbeszólás és ítélkezés nélkül. Akarjuk megosztani, amit megélünk, és tudatosítani, hogy együtt csináljuk, együtt tudjuk végigcsinálni ezt az egészet. Hogy amikor majd vége lesz, úgy nézhessünk vissza erre az időre, hogy képesek voltunk rá.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Főegyházmegye Családpasztorációs Központjának munkatársa
