Április 12-én múlt 59 esztendeje, hogy Jurij Alekszejevics Gagarin, a szovjet légierő 27 éves pilótája a Vosztok–1 űrhajó utasaként egy óra 48 perc alatt egyszer megkerülte a Földet, majd sikeresen Földet ért az előre kijelölt körzetben, a Szovjetunió területén. Hatalmas előnyt szerzett az űrversenyben a Szovjetunió Gagarin útjával, amivel új korszak nyílt az emberiség történetében. Azóta április 12-én ünneplik az űrhajózás napját. Kilenc évvel később, 1970. április 11-én indult útnak az amerikai Hold-program egyetlen sikertelen küldetése, az Apollo–13. A három űrhajós számára egy műszaki hiba után már nem a holdra szállás, hanem a túlélés lett a cél, és végül sikerült épségben Földet érniük.
Gagarin, az első ember az űrben
A két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok versengése az 1950-es évektől a világűrre is kiterjedt. A versenyfutásban kezdetben a szovjetek bizonyultak eredményesebbnek: 1957. október 4-én ők lőtték fel az első műholdat, majd elsőként ők juttattak élőlényt a kozmoszba (Lajka kutyát). Mindez sokkolta a presztízsveszteséget is elszenvedő Amerikát. A vetélytársukat rendre leköröző szovjetek a következő szakaszt is megnyerték, szovjet állampolgár volt az első ember a világűrben.
Jurij Alekszejevics Gagarin, akit háromezer jelölt közül választottak ki a feladatra, közép-európai idő szerint 7 óra 7 perckor indult útnak a Vosztok–1 rakéta ágyúgolyó alakú űrkabinjában. (A legenda szerint az űrhajózási állami bizottság a rajt napjának reggelén még German Tyitovot jelölte ki pilótának, de Nyikita Szergejevics Hruscsov, a kommunista párt főtitkára bekérette a jelöltek tablóját, és Gagarin képére bökött: így ő repülhetett.) Gagarin a Vosztok–1 típusú egyszemélyes űrhajóval helyi idő szerint 9 óra 7 perckor startolt Bajkonurból, útja 108 percig tartott, ez idő alatt egyszer kerülte meg a Földet. Az űrrepülés során a súlytalanság állapotát jól viselte, ceruzával jegyzetelt a fedélzeti naplóba, benyomásait magnetofonra mondta, időnként rádiókapcsolatot is sikerült létesíteni vele. Amikor az űrhajó Föld körüli pályára állt, a Szovjetunió állami hírügynöksége, a TASZSZ nyilvánosságra hozta a világra szóló eseményt.
Ma már tudjuk, hogy a Vosztok–1 a tervezettnél magasabb pályán keringett, a Földre való visszatérése is sokban a szerencsének tudható be, mert a fékezőrakéta nem működött megfelelően, a leszálló- és műszaki egység nem vált szét időben, illetve a légkört elérve az űrhajó tüzes golyóként száguldva fékeződött le. Eközben Gagarin testére óriási nyomás nehezedett, amit csodával határos módon mégis túlélt. Sikerült időben katapultálnia, ejtőernyőjével a Volgához közeli Szmelovka falu mellett, egy szántóföldön ért földet. A szenzációs hírt a szovjet propaganda alaposan kihasználta, hogy bizonyítsa a kommunista rendszer felsőbbrendűségét. A világ első űrhajósát ezredessé léptették elő, megkapta a Szovjetunió Hőse címet és a Lenin-rendet is. Gagarin afféle két lábon járó propagandafegyverként beutazta az egész világot: a nyílt arcú, egyszerű és szerény fiatalember mindenhol rokonszenvet keltett.
A szovjet propaganda fölösleges titkolózásának következményeként azonban még ma is akadnak, akik kétségbe vonják, hogy egyáltalán repült-e Gagarin, és elsőként repült-e, vagy csak elsőként érkezett olyan állapotban vissza, hogy fogadni lehetett a Vörös téren. Akár így volt, akár nem, a közvélemény szemében már mindörökre ő marad az első ember a világűrben.
Houston, gond van
Nyolc évvel később a Holdért folyó versenyt már az amerikaiak nyerték, égi kísérőnk felszínére elsőként 1969. július 21-én Neil Armstrong, az Apollo–11 parancsnoka lépett. Az amerikai közvélemény euforikus hangulatban ünnepelte a sikert, a lelkesedés azonban gyorsan elszállt, a takarékos kongresszus megnyeste a program költségvetését.
A harmadik emberes Hold-küldetés, az Apollo–13 parancsnokának a legtapasztaltabb asztronauták egyikét, James Lovellt nevezték ki, mellé két újoncot, Fred Haise holdkomppilótát és Jack Swigert parancsnokimodul-pilótát osztották be. Az űrhajót hordozó Saturn V rakéta 1970. április 11-én helyi idő szerint 14 óra 13 perckor emelkedett a magasba, de a 13-as szám már ekkor balszerencsét hozott: a második fokozat középső hajtóműve két perccel korábban állt le, de a harmadik fokozat égésidejét megnyújtva sikerült pályára állítani az űrhajót. Az űrhajósok 55 órával a rajt után közvetítésben mutatták be a kabint és a holdkompot, de az adást egyetlen földi tévéállomás sem közvetítette, a kevés néző egyike az irányítóterem VIP-termében Lovell felesége volt.
Hat és fél perccel később az irányító központ egy rutinművelet végrehajtására adott utasítást, időről időre ugyanis meg kellett keverni az üzemanyagcellák hajtóanyagául szolgáló két tartályban az oxigént. Az egyikben azonban egy meghibásodás miatt már csupasz huzalok érintkeztek a gázzal, s a ventilátor működése közben egy szikra berobbantotta az oxigént. Ekkor hangzott el a legendássá vált mondat előbb Swigert, majd a hitetlenkedő irányítás kérésére másodszor Lovell szájából: „Houston, gond van” (Houston, we’ve had a problem here). A robbanásban megsérült a másik oxigéntartály is, tartalma néhány óra alatt elszivárgott, az űrhajósok közvetlen életveszélybe kerültek. Az energiaellátó rendszer működésképtelenné vált, a parancsnoki kabin víz, fűtés és navigációs eszközök nélkül maradt, az Apollo–13 magatehetetlenül sodródott az űrben. A küldetés nyilvános volta miatt az addig csekély érdeklődés övezte Apollo–13 azonnal a figyelem középpontjába került, ettől kezdve milliárdnyi ember követte lélegzet-visszafojtva az eseményeket a tévében és a lapokban.
Az Apollo-13 legénysége
A holdra szállásról természetesen már szó sem lehetett, csak arról, hogy az űrhajósok épségben térjenek vissza. A földi irányítás lezáratta az üzemanyagcellákhoz oxigént szállító vezetékeket, így viszont takarékoskodni kellett az árammal. Az űrhajósok a saját hajtóművel, akkumulátorokkal, oxigén- és vízkészlettel rendelkező, de csak két személyre és kétnapi ellátásukra tervezett Aquarius holdkompba szálltak át. (Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a baleset odaúton történt, mert ha már használták volna a holdkompot, semmilyen esélyük nem marad a túlélésre.) A földi irányítás úgy döntött, nem fordítják vissza azonnal az űrhajót, mert attól tartottak, hogy meghibásodott a fő hajtómű. Inkább úgy jelölték ki az űrhajó számára a visszautat, hogy minél kevesebb üzemanyagot fogyasszanak, s a hajtómű helyett az égi mechanika erőit használják. A holdkomp leszálló hajtóműveivel navigálva megkerülték a Holdat, és annak gravitációját használva álltak rá a Földre visszavezető pályára.
A holdkompban szorongó asztronauták visszaútja nem volt kényelmes. Nem volt fűtés, a hőmérséklet három fokra süllyedt, az általuk kilélegzett szén-dioxid tisztítására pedig barkácsmódszerekkel kellett megoldást találniuk, szigetelőszalagokkal és műanyag zacskókkal. Energia is nagyon szűkösen volt, ezért minden nélkülözhető rendszert, a pályamódosításhoz szükséges számítások után még a számítógépet is kikapcsolták, csak a rádió és egy kis ventilátor működött.
A leszállás előtt tíz órával még egyszer visszakapcsolták a navigációs rendszert az utolsó pályakorrekcióra, amelyet a három űrhajós kézi vezérléssel hajtott végre. (Az űrhajó csak szűk szögtartományban léphetett be a Föld légkörébe, ha túl meredeken érkezik, akkor a légkörbe érkezve túlforrósodik és elég, ha túl laposan, visszapattan, mint a lapos kavics a víz felszínéről.) A légkörbe való belépés előtt átszálltak a hővédő pajzzsal ellátott parancsnoki egységbe, leválasztották a megrongálódott műszaki egységet és a holdkompot, amelyek nagy része elégett vagy kisebb darabokban zuhant le.
A leszállás során az ilyenkor szokásos háromperces rádiócsend másfél perccel tovább tartott, de aztán az irányító központ és a tévénézők százmilliói megkönnyebbülésére bejelentkezett az Apollo–13. Az űrhajó április 17-én, a fellövés után öt nappal, 22 órával, 54 perccel és 41 másodperccel sikeresen landolt a Csendes-óceánban. A legénység kimerülten, de viszonylag jó állapotban élte túl a kalandot, csak Haise kapott húgyúti fertőzést. Azonnal Hawaiira repítették őket, ahol Richard Nixon elnök átadta nekik a legmagasabb amerikai polgári kitüntetést, az elnöki Szabadság érdemrendet.
Az Apollo–13 küldetését a NASA „sikeres kudarcnak” könyvelte el, hiszen a kitűzött célt nem sikerült elérni, de egy katasztrofális baleset után hatalmas teljesítménnyel sikerült az űrhajósokat épségben hazahozni. Az űrutazásról annak negyedszázados évfordulóján, 1995-ben nagy sikerű amerikai film készült Tom Hanks, Bill Paxton, Kevin Bacon, Ed Harris és Gary Sinise főszereplésével.
