Demeter J. Ildikó
Állok a Golgotánál, a patika előtt tisztes távolságban, kora délelőtt. Nyugdíjas hozzátartozóm receptjéért jöttem, sor ugyan nincs, de várni kell, fertőtlenítenek. Süt a nap, a csendet csak a madárcsicsergés töri meg. Ennek még lehet örülni, sőt, ennek most lehet igazán.
Az utca kihalt, gépkocsik nem járnak, gyalogosok is csak elvétve. Nem bánom a kényszerszünetet, sétálgatok az épülő kisstadion mögött, nagyokat szippantok a langyos levegőből, és nézelődöm. Ibolyákat látok, sok-sok apró virág kéklik elém a drótkerítés mögül. Elbűvölten lépek közelebb, és már vége is a rövid idillnek.
A rügyező fák árnyékában ugyanis pillepalackok hevernek elég nagy mennyiségben, zömük sörös, de van közöttük pálinkás, elvétve egy-egy vizes is. Állapotukból ítélve nem néhány napja kerültek oda. Most nincs ott senki, a pénzhiány vagy a járvány miatt üres a valamikor focizó gyermekektől hangos hajdani nyári színház, illetve az, ami a helyén készül. Nem tetszik nekem, hogy a lenti épület emelete kilóg a járda fölé, de annak örülök, hogy az új létesítmény a sportoló diákokat fogja szolgálni. Majd egyszer, mert az építkezés abbamaradt. Valószínűleg nem azért, mert a munkások iddogáltak a munkahelyükön (tényleg nehéz lehetett munkaerőt találni ilyen helyekre, nem mindenki bírja ezt), de nem tudom elhessegtetni azt a gondolatot, hogy a munkaerkölcsnek és az ott hagyott szemétnek is megvan a szerepe abban, hogy Romániában miért mozdulnak olyan nehezen előre a dolgok.
És nem lehet mindent a járványra fogni. A minap szerelők jártak nálunk – ezt nem halaszthattuk el, változott a szolgáltató, és kell az internet az otthoni munkához, tanuláshoz –, időben jöttek és gyorsan dolgoztak, de a legnagyobb lazasággal dobták a földre a levágott drótokat, csomagolóanyagot, és nem szedték össze a művelet végén, még elnézést sem kértek érte. A lépcsőházban megtaláltuk az üres kábeles dobozt is, elvittük mi a hulladékbegyűjtő házikóhoz. Nem volt fáradság (nekik sem lett volna az), de alighanem elcsodálkoznának, ha rájuk bíznám egy mondat befejezését. Pedig nagy kedvem lenne más szájába adni azokat a nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket, amelyek a tavalyi avarban fekvő söröspalackok láttán jutottak eszembe.
Mindennek már három hete, de még nem sikerült kivernem a fejemből. Nemsokára újra megyek gyógyszerért, most már pitypangok virítanak, és a felnövő fű lassan eltakarja a barna műanyagokat is. De azért ott vannak, a bal felső sarokban. Üzennek a jövőnek valamit rólunk.
