Váry O. Péter
Ül az ember a házában, mert mi mást tehetne, ha szorult bele annyi értelem, hogy felfogja, most ez a legjobb, amit tehet. A most ugyan egy kicsit hosszadalmassá kezd válni, de okos embernek erénye a türelem, hát vár, na nem Godot-ra, hisz mint tudjuk, ő úgyse jön el, hanem valami másra, mondjuk, jobb időkre. Abban meg van tapasztalatunk, vártunk mi már jobb időkre évtizedeken át, aztán eljött, vagy legalábbis azt hittük, de kiderült, hogy mégsem, hát továbbra is várunk. Mondom, van tapasztalatunk és türelmünk is.
Ül tehát az ember a házában, és – jobb híján – gondolkodik. Tervez is, persze, mert az ember olyan fajta, hogy célok nélkül nem élhet, de jövőbeni ötletei elméleti szinten elakadnak, sebaj, a kivitelezéshez úgysem árt az alapos előkészület. És visszafelé is néz az időben, számba veszi eddigi életét, mintha készülne valamire, amit magának sem akar bevallani. De mert az ember olyan fajta is, hogy hajlamos múltjából a rútat feledni, a szépet még szebbé álmodni, hát gyönyörű emlékek kezdenek a felszínre törni. Más esztendőkben ilyentájt már Szent György-napi lázban égtünk, a város készült befogadni a nagy ünnepet, ki a kulturális hét programját böngészte, ki az egek urához fohászkodott, hogy a városnapot záró hétvégén jó idő legyen. Nekem valamiért mégsem az újabbi, a fesztiválos Szent György Napok jutnak most eszembe, hanem a régebbiek, mikor még csak egyetlen hétvégét tartott az ünnep. Amikor még volt helyi tévéstúdió, mely a városnapi forgatagból élőben közvetítette a fontosabb eseményeket. És két történés között a mozdulatlan kamera a népet filmezte, amint jön-megy a színpad előtt. És ez volt a legérdekesebb adás, hosszú perceken át lehetett bámulni a képernyőt, hiszen mi lehetett volna izgalmasabb, mint ismerősökre vadászni a hullámzó tömegben. Az emberben olyankor feltámadt az ősi ösztön, az az elemi erő, ami faja s családja túléléséért munkál benne teremtése óta. És most nem a táplálékszerzésre gondolok, hanem a hasonszőrű lény megtalálásának létszükségletére. Mert az ember olyan fajta is, hogy kell neki a társaság.
És idáig eljutván gondolatmenetében, az otthonülő fegyelmezett embernek részint nosztalgiája támad múlt idők iránt, részint fura gondolatai születnek. Nincs már helyi tévénk (érdekes, hogy jóval kisebb települések jól-rosszul ugyan, de mai napig működtetni tudják kis stúdiójukat), és a Szent György Napok hangulata sem a régi már – de vajon nem lehetne visszahozható? Talán érdemes volna egy társadalmi vitát elindítani arról, hogy fesztivál legyen-e, vagy városünnep maradjon, másoknak akarjunk-e megfelelni, vagy mi és a bennünket olyankor meglátogató barátaink érezzük jól magunkat. De hát ez az ötlet is, mint megannyi más ilyenkor kipattanó zseniális(nak vélt) elképzelés, halva született.
Maradjunk hát a nosztalgiánál, idézzünk fel családi körben néhány kedves Szent György-napi emléket, ünnepelni így is lehet. Holnap sárkányölő védőszentünk névnapja lesz.
