Derült égből mennykőcsapás – az első tünetek

Aczél Cecília: – A koronavírussal való találkozásom úgy kezdődött, hogy március 10-én este, miután hazajöttem egy edzésről, nagyon erőteljes és számomra addig teljesen ismeretlen hidegrázás kapott el. Olyan erősen rázkódott az egész testem, hogy a fogaim összekoccantak és nem tudtam fogni, a kezem annyira remegett. Ez akkor engem nagyon meglepett, de rákentem arra, hogy biztosan megfáztam, mert előző nap egy zártkörű esküvőn voltam. Gyorsan bebújtam az ágyba, és lázat mértem, 37,6-os hőemelkedésem volt. Akkor nem szóltam a családomnak semmit.

Mivel másnap szabadnapom volt, itthon maradtam, próbáltam magamat elfoglalni, de egész nap olyan rosszkedvű voltam, nem találtam a helyemet. Másnap este ugyanabban az órában, hét óra felé ugyancsak elővett a hidegrázás. Akkor már szóltam édesanyámnak, hogy azt hiszem, gond van a szervezetemmel, valószínűleg náthás lettem, és írtam a kollégáimnak meg a főnökömnek, hogy kiveszek pár nap szabadságot. Lehet, ez egy ösztönös védelem volt, gőzöm sem volt, hogy milyen betegségem van, de nem akartam átadni senkinek, nem akartam befertőzni senkit. Még akkor sem, ha arra gondoltam, hogy ez csak egy nátha. A következő 4–5 napot ágyban töltöttem, és tömtem magamba a vitaminokat. 16-án reggel felhívtam dr. Ráduly Enikőt, akit régebbről ismerek, és megkérdeztem, nem nézne-e meg, mert egyre rosszabbul érzem magam, a lázamat sem tudom kordában tartani. Azt mondta, hogy most nem tud segíteni, mert szabadságon van, de a tünetek alapján elég gyanús vagyok, és menjek be a kórházba, kérjek egy koronavírus-tesztet.

Én felöltöztem, elmentem szépen, a kórházkapuban egy piros sátorban fogadtak, ahol megkérdezték tőlem, hogy találkoztam-e külföldi személlyel, vagy voltam-e külföldön. Mivel mindkettőre nemleges választ adtam, így nem a fertőzőosztályra küldtek, hanem a sürgősségre. A sürgősségen elég rövid volt a látogatásom, mert nem nagyon értették, hogy miért vagyok ott. Mondtam: lázam van és rosszul érzem magam. Azt válaszolták, ez nem ok arra, hogy az ember bemenjen a sürgősségre. Ezt a családorvosnak kell megoldania, nem egy sürgősségi probléma, menjek haza. Úgyhogy én tíz percen belül távoztam is a kórházból, bár szédültem, és elég rossz volt a közérzetem.

Nem volt fájdalmam, nem köhögtem, nem voltak náthás tüneteim, nem fájt a torkom, csak a rossz közérzetem és a láz volt az, ami aggodalomra adott okot.

Másnap ágyban maradtam, mert rosszabbul éreztem magam. Végül egy ismerősön keresztül tudtam beszélni a fertőzőosztály akkori vezetőjével, aki azt mondta, hogy vásároljak Tamiflu nevű gyógyszert, amit be is szereztem, és elkezdtem szedni. Aznap este hívott Ráduly doktornő, érdeklődött a hogylétem felől. Említettem, hogy rosszabbul vagyok, és a sürgősségen nem fogadtak, ő erre biztatott, hogy másnap menjek le a tüdőkórházba, mert megnéznek. Így is történt. A tüdőmön látszott egy elváltozás, antibiotikumot írt fel, s megegyeztünk, két nap múlva visszamegyek hozzá. Sajnos, a lázam akkor már annyira mereven felfelé ívelt, hogy minden éjszaka 39 foknál volt, és nem reagált sem a Paracetamol, sem az Algocalmin tablettákra. Édesanyám abban az időszakban priznicet alkalmazott rajtam, és mivel látta, hogy ellehetetlenedik az állapotom: sem a gyógyszerek, sem amiket javallottak, nem segítettek hogylétemen, imádkozni kezdtünk. Több rokont, ismerőst, illetve katolikus papot kértünk meg, hogy imádkozzanak az életemért, a gyógyulásomért. Konkrétan nem fájt semmim, de ilyen „készülök meghalni” érzésem volt. Nagyon-nagyon fáradt voltam, még az ágyban megfordulni is nehezemre esett. Szédültem, nem volt étvágyam, nem éreztem a szagokat. Március 19-én este fél kilenckor felhívtam Ráduly doktornőt, és megmondtam, hogy a lázam 39 fok felé ment, és nem tudjuk lehozni semmilyen gyógyszerrel. Ő mondta, hogy hívjam fel a 112-t.

Bizonytalanságban súlyos kétoldali tüdőgyulladással

Bevittek a kórházba, ahol tüdő- és véranalízist végeztek el, akkor a tüdőröntgen kimutatta, hogy nagyon súlyos kétoldali tüdőgyulladásom van. Az éjszakai kezelőorvos bejött hozzám, és nagyon kedvesen bátorított. Azt mondta, hogy fogok kapni gyógyszereket, amelyek megállítják a betegségemet, de mivel nem látja úgy, hogy koronavírus tüneteim lennének, nem tart benn a kórházban. Szerinte jobb, ha hazamegyek, és otthon folytatom a kezelést. Ez meg is történt, még azon az éjszakán elkezdtem az antibiotikumos kezelést a tüdőgyulladásra, és hála a jó Istennek, ez segített rajtam. Három napon belül megtért a lázam, lejött. De a levertség, elesettség továbbra is uralta a szervezetemet, ám gondoltuk, hogy a gyógyszerek hatására idővel helyre fogok jönni. A doktornő tőlem úgy búcsúzott el a kórházban, hogy egy hét múlva kötelezően ellenőrzésre kell mennem a poliklinikára. Csak amit ő sem tudott, és én sem, hogy következő héten a járóbeteg-rendelőt bezárják.

A rá következő szerdán anyukám, aki végig ápolt engem, belázasodott. Anya 77 éves, és súlyos gyógyszerallergiával küszködik, illetve szívproblémái is voltak az évek során, többször feküdt benn a kardiológián. Így a pánik teljesen elhatalmasodott rajtam, amikor láttam, hogy a tünetei hasonlóak az enyémekhez, és tudtam, hogy mi vár rá, min kell keresztülmennie. Én akkor már jobban éreztem magam, de még mindig bennem volt a tüske, hogy engem a kórházból elküldtek először, és nem tudtam, hogyan fogjuk az anyu állapotát megoldani. Kapkodtam fűhöz-fához. Ezer ismerőst felhívtam, hogy valaki nézze meg az anyukámat, de mivel a poliklinika nem működött, és a szakkórházba az orvosokhoz nem lehetett bejutni, teljesen tanácstalan voltam.

A családorvosunk vállalta fel, hogy Gentamicin injekciót fog adni anyukámnak, aminek a beadását egy rendkívül önzetlen, jólelkű asszisztens el is vállalta ilyen körülmények között este és reggel.

Amikor a bizonytalanság teljesen eluralkodott rajtam és senkitől sem kaptam válaszokat, akkor nagy jelentőséggel bírt, hogy ő nem félt tőlünk, bejött a lakásunkba és beadta az injekciót. Merthogy akkor már nagyon komoly volt a gyanú, annak ellenére, hogy nekem a kórházban azt mondták, hogy nem koronavírus, mi egyre jobban gyanakodtunk, hogy csak az lehet. Anya öt napon keresztül kapta az antibiotikumot, ami nem segített rajta. Ugyanazon a kálvárián végigment, a láza egyre feljebb ment, meghaladta a 39 fokot. Akkor egy rendkívül segítőkész ismerős javallatára, akinek életem végéig hálás leszek, elmentünk a koronavírus-tesztre. De mivel nem nagyon láttuk azt a megoldást, hogy az állami szerveken keresztül ingyenes tesztre menjünk, így március 31-én reggel a Pro Vitam laboratóriumhoz fordultunk, és ott a tüdő CT-t, illetve a koronavírus-tesztet is elvégezték. Minden tiszteletem dr. Fejér Szilárdnak, a laboratórium vezetőjének, aki nagyon mellénk állt, hiszen nagyon elkeseredetten érkeztünk a Pro Vitamhoz. Teljesen ki voltunk borulva, anya nem állt a lábán, kellett támogassuk, én sírtam, zokogtam, nagyon elpattantak a dolgok. Tényleg csak a jó Isten kegyelmében reménykedhettünk, hogy meg fog menteni.

Aznap délután kettőkor értesítettek, hogy mindkettőnk CT-felvételén ott van a súlyos tüdőgyulladás: az enyém javuló fázisban, az édesanyámé viszont teljes akut állapotában – és a koronavírus tesztek pozitívak.

Megfertőzötten, kiszolgáltatottan

– Én, akit a kórházból elküldtek, hirtelen fontos lettem. Megállás nélkül szólt a telefonom. Hívtak a Pro Vitamtól, a közegészségügytől, a katasztrófaelhárító egységektől. Már azt sem tudtam hirtelen, hogy kivel beszélgessek. Mindenki tudni akarta, hogy vagyunk, mikor tudunk a kórházba beköltözni, milyen mentővel tudunk bemenni stb. De senki sem tudta, hogy van egy 11 éves kisfiam, akit nem tudok csak úgy elhagyni. Az utasítás az volt, hogy édesanyám azonnal költözzön be a kórházba, küldik a mentőt fél órán belül, viszont én kaptam egy határidőt, amíg a kisfiamat is letesztelték, ami másnap reggel történt meg.

Ki szeretném emelni, hogy amikor anyukám bekerült a fertőzőosztályra, akkor Porumboi Gabriella doktornő vette fel, nagyon kedvesen, óriási türelemmel végezte el a teszteket és kezdte el a gyógyszeres kezelést. Nehezek voltak az első napok, mert az első betegek között kerültünk be, főleg anya miatt kellett aggódnunk. Az asszisztensek viselkedésében nagyfokú félelem és idegenkedés volt: nem tudták, hogy a védőruhát mikor vethetik le, nem mertek bemenni védőruha nélkül a kórterembe. A fertőzőosztálynak zárt az ajtaja, ha gondod van, sem tudsz kimenni. Egy vészcsengő van, de ha nem voltak védőruhában, akkor hiába nyomtad meg a vészcsengőt, mert nem tudtak bemenni hozzád. Tehát egy picit ilyen lelketlen állapotok uralkodtak akkor.

A történetnek az volt a folytatása, hogy Krisztiánnak, a fiamnak elvégezték a tesztjét, és hála a Fennvalónak, negatív lett. De mivel az enyém pozitív volt, unokatestvéremre bíztam, hogy vigyázzon rá, rendezze az elkövetkező időszakban. Akkor be tudtam anyukám mellé költözni ugyanabba a kórterembe. Neki még mindig 39 fölött volt a láza éjszakánként, de hála Istennek, három nap múlva neki is megfordult az állapota és elkezdett a gyógyulás útján járni.

Itt külön ki szeretném emelni azokat a kedves ismerősöket, rokonokat és papokat, akik imádkoztak értünk és naponta érdeklődtek a hogylétünk felől. Volt olyan személy is, akit pénteken este tíz órakor zaklattam gondjainkkal, és segítőkészen lépett közbe értünk. Abban az időszakban, amit benn töltöttünk a kórházban – anya 11, én 9 napot –, megváltozott a kórházi személyzet hozzáállása. Ahogy teltek a napok, már nem az őrült félelem és irtózás vett körül, hanem kezdték az emberi oldalukat megmutatni a személyzet tagjai is. Emlékszem egy ilyen esetre, amikor az egyik asszisztensnő elmesélte, hogy ő már több hete nem látta a gyermekét, merthogy nem mer hazamenni, nehogy megfertőzze. Illetve volt olyan is, aki elköltözött otthonról, és volt, aki odament és megsimogatta édesanyámat... Kezdték megmutatni az emberi arcukat, s azokat a dolgokat, amelyekkel nap mint nap szembenéztek. Hogy a félelmeik nem alaptalanok, a vírus nagyon kiszámíthatatlan és súlyosak a velejárói. Mi így is a könnyebbik utat kaptuk, mert a tüdőgyulladásunk nem vezetett sem köhögésroham, sem fulladás felé. De hallottuk, amikor valaki a mellettünk levő kórteremben órákon keresztül köhögött, és elvitték egy másik osztályra.

Szembesültünk azzal is, hogy nagyon sokan nem hisznek a koronavírus létezé­sében, kitalációnak gondolják. De mi ott voltunk, mi éreztük, mi hallottuk és végig kellett szenvedjük az egészet.

Zorojanu Andreea doktornő, aki jött vizitelni hozzánk, olyan végtelen kedvességgel volt, vigasztaló hozzáállással, hogy tényleg csak az imáinkba tudjuk foglalni. A történetnek az a lényege, hogy olyan szépen javult az állapotunk – mármint olyan pozitívan reagált édesanya, mert én a kórházban nem kaptam kezelést, az én állapotom elég stabil volt, csupán megfigyelés alatt voltam tartva –, hogy 11 nap után kiengedtek. Meg kellett várjuk a következő 14 napban, amíg hivatalosan kétszer letesztelnek.

Tesztelés

Ezt a közegészségügy alkalmazottjai végezték otthon. Hogy hogyan történik ez? Két váladékot vesznek le a garatból: egyiket az orrlyukon keresztül, a másikat a nyitott szájon keresztül. Nagyon hagyományosan, akár az orr-fül-gégészeten is, ahogyan leveszik a mintát, ez nem volt meglepő. A meglepő része inkább az orrlyukon keresztüli levétel, merthogy egészen mélyen benyúlnak az orron keresztül az arcüregbe és onnan veszik le a mintát. Nem a legkellemesebb. Úgy fogalmaz mindenki, aki átesett ezen, hogy nem fájdalmas, de nem tartozik az élete legjobb tíz élménye közé. Nem kell félni tőle, ez mindössze 5 másodperc, csak éppen nem kellemes. Ez lezajlott kétszer egymás után, és mindkettő negatív volt.

Most már felszabadultan adunk hálát a Fennvalónak, hogy átvezetett ezen a nem is szomorúnak nevezhető, hanem elhagyatott időszakon.

A betegség tünetei mellett nagyon nehéz volt megtapasztalni azt a fejetlenséget, ami akkor, március második felében az egészségügyet uralta, és nemcsak a mi kórházunkat, hanem az egész országban levő teljes hálózatot, hogy nem tudták, mit csináljanak, nem volt poliklinika, nem tudtál szakorvoshoz fordulni a problémáddal. Ha felhívtál valakit, akkor hárító választ adtak, mert nem tudták, mihez kezdjenek veled konkrétan, ez nagyfokú magárahagyottságot okozott. Máskor megszoktuk, ha bajunk van, fordulunk az orvosokhoz. Most az orvosok nem voltak sehol. Amíg nem volt pozitív a teszted, addig senki nem tudott foglalkozni veled. A beteg ember amúgy is érzékenyebb, de a koronavírusra jellemző rosszullét ezt még felerősítette. Mind fizikailag, mind lelkileg nagyon megsínyli az ember.

Most, amikor jöttünk el a kórházból, az volt a benyomásom, hogy a három hét alatt sok minden megváltozott. Jobban tudták, hogy hova küldjenek, mit tegyenek, milyen kezelést írjanak elő. Nagyon-nagyon jó volt megtapasztalni azt, hogy a végére kezdett átalakulni az egészségügyiek hozzáállása az első napokban tapasztaltakhoz képest. Ami a kórházi kosztot illeti, azzal meg voltunk elégedve, bőségesen kaptunk mindhárom élelmezéskor.

Azt azért tudni kell, hogy amíg benne vagy a betegségben, nem tudsz lenyelni semmit. Még a vizet lenyelni is nagyon nehéz. Nem azért, mert fizikálisan gondod van, nem kell félreérteni, nem a torkod szorul össze, hanem mert olyan erőteljes az étvágytalanságod. Hat napon keresztül, amíg itthon voltam, hat kivit ettem meg összesen. A savanyút tudtam csak elfogadni. Amíg a láz tartott és utána is, förtelmes fejfájás társult hozzá. Nemcsak a konkrét rosszullét volt nehéz, hanem az erőteljes fejfájás, ami nem szűnt, annak ellenére, hogy folyamatosan Paraceltamolt, Algocalmint kaptam. A hagyományos fájdalomcsillapítók nem hatottak. Ugyanígy volt a harmadik beteg is a kórteremből. Anya azt mondja, hogy akinek nem megy át tüdőgyulladásba, az nem szenvedi meg annyira. Voltak, akik könnyebben, egy-két napos fejfájással megúszták a történetet. Most én mondhatnám utólag, ha 16-án kaptam volna a kezelést, akkor nem jutok oda, de ezek nagy szavak. Nem tudhatjuk, hogy mi miért történik.

Az igazi hős – összegzés

– Úgy gondolom, ha egyetlenegy embernek is segíthetünk azzal, hogy tudja, miről szól ez az egész, az már óriási dolog. Mert én azt éreztem abban az időszakban, amikor néztem tévét meg Facebookot – egy időpontban aztán nem is néztem, mert annyira leterhelt pszichésen, hogy nem bírtam elviselni egyáltalán azt sem, hogy hány halott van Olaszországban, ki, hol, meddig... Nagyon-nagyon megnyomorítja az embert, ha a Facebookon elolvassa az összes hírt, amit ott talál. Azt éreztem, hogy nem mindig jó az, ha a naprakész információt megkapod. Soha nem beszéltek olyanról, aki meggyógyult, nem hallottunk olyanról, aki átesett rajta, jól vagy rosszul. Nekem nagyon tetszett az, hogy a Háromszéknek volt ez a kezdeményezése, és leközölte Antal doktorral az interjút, aki elmondta, hogy nagyon megszenvedte, megsínylette, de túl van rajta. Kell az ilyenfajta visszajelzés.

Anya az igazi hős ebben a történetben, mert őneki van 77 éve, őneki van gyógyszerallergiája, őneki van szívproblémája. Ő volt az igazi veszélyeztetett, és ő az igazi nagy gyógyulás.

Ha történetünk megosztásával egyetlen embernek tudunk segíteni, az is sokat jelent. Amikor olyan nagy lázad van, úgyis átértékeled az egész életedet. Én nem szoktam hallgatni a Mária Rádiót, de a betegségem alatt nagyon sokat jelentett. Abban az időszakban majdnem éjjel-nappal ment a szobámban. Nagyon sok erőt tudtam meríteni belőle, mert voltak pillanatok, amikor nagyon el voltam keseredve, és már terveztem a temetésemet. Szóval, minden volt benne.

Hogy mi segített a gyógyulásban? Mondtam anyunak is egy mondatot, amit most megismétlek: nem irigylem az ateistákat. Ha nincs kapcsolatod Istennel, ha nem jár át a vigasztaló Szentlélek, akkor nagyon-nagyon nehéz lehet. Szerintem a lélekben való megerősödés a legfontosabb, mert akkor, amikor gyakorlatilag benne vagy, már nem tudsz tenni semmit. Amit tudsz tenni: szokjál le a tévéről nagyon gyorsan, lépjél ki a Facebookról, amilyen gyorsan lehet, vagy görgess lennebb. Nagyon-nagyon fontos, mert rettenetesen le tudják húzni az embert. Én megtapasztaltam, hogy amikor már egészen jól voltam, elolvastam az olaszországi híreket, és visszaugrott a lázam tőle. Minél többet imádkozni, meditálni, kapcsolatba lépni azzal, akit hiszel a hited szerint.

És aki nincs benne, az nagyon vigyázzon magára. Nem vicc az otthonülés, nem vicc a védekezés, ameddig lehet, otthon ülni, kesztyűt, maszkot használni. És a gyakori kézmosás!

A legerősebb érzés most bennem a hála. Elsősorban a Fennvalónak, másodsorban a sok embernek, akik imádkoztak és (vagy) közbenjártak értünk.