Mivel az elmúlt esztendőkben többször is történészek és írók, kortársak és szemtanúk vallomásait közöltük a honvédtábornokok kivégzéséről, ami példátlan visszhangot keltett mind a kivérzett, leigázott országban, mind a korabeli Európában, most a tizenhárom vértanú utolsó óráit idézzük fel megrendítő búcsúleveleik tükrében.
Haynau táborszernagyot egy előző, bresciai felkelést vérbe fojtó ,,haditette" és a magyarországi forradalom szétverése, a semmivel nem indokolható terror miatt csak bresciai hiénának nevezte a korabeli európai sajtó, amikor nyugalomba vonulása után (a császár igyekezett nagyon hamar megszabadulni a kellemetlen és dacos, bosszúálló hadfitól!) Angliába látogatott, a felbőszült londoni polgárok szinte meglincselték... Palmerston, az angol kormány feje a következőképpen kommentálta a megtorlásokat: ,,Az osztrákok valóban legnagyobb vadállatok azok közt, akik valaha a civilizált ember meg nem érdemelt nevére igényt tartottak, kegyetlenkedéseik csak az afrikai és haiti néger fajok eljárásához hasonlíthatóak."
A leveleket ma sem lehet megrendülés nélkül olvasni, üzenetük átkel az elpörgő évtizedeken, és megszólít. Magatartásuk közös, férfiként éltek, harcoltak, s a fegyverletétel után, noha többen is megszökhettek volna, felemelt fejjel vállalták meggyőződésüket és sorsukat. Gáspár András tábornok, akit tíz év várfogságra ítéltek — jelen volt a kivégzésen — vallomásában kiemeli, hogy ,,…olyan büszkén fogadták a halálos ítéletet, mintha csupa dicséretet olvastak volna föl előttük. A kihallgatásoknál, amikor még remélték, hogy javítanak sorsukon, talán szelídeknek mutatkozának, de most mindegyik egyszerre úgy megkeményedett, mint a gránitszikla…"
