Babits Mihály így üdvözölte az 1936-ban megjelenő Jégtörő Mátyást: „Ez a világnézet, mint némely ősvallások, az egész világot lelkes valaminek látja, amelyben egyszerű és egyetlen küzdelem folyik: a Jó és a Rossz öröktől fogva tartó küzdelme. A regény mindinkább ennek a nagy eposzi küzdelemnek mitologikus epizódjává árad, ahol a voltaképpeni regénytartalom, az emberi hősök alakja és sorsa nem is fontos többé, csak hordozója, könnyed eszköze, pehelyként dobált játéka a nagy varázsharcoknak és boszorkányságoknak, akár a legidősebb népmesékben.”

Tamásinak ez a regénye ténylegesen is egy lélek története, amely alászállva az űr végtelen tartományaiból (avagy a mennyből), számos állati alakban ölt testet, míg végül egy újszülött csecsemő testében emberré lényegül át. Mindeme fantasztikus történet mellett azonban a legtermészetesebb valóságában ott található a mindenkori székely falu, egy benne lakó székely család minden bajával, örömével, nekikeseredéseivel és reményeivel s időnként, persze, humoros figurázásaival. Mert mintha a sanyarú állapotok is szelídülnének kicsit, ha az ember ízesen és figurásan odamondogat nekik. Meg nem oldódnak ugyan, valahogy mégis kezesebbé válnak, az élcelődés sokat lecsiszol az élükből.

De még a különböző állatok is ‒ bolha, méh, pók, bagoly, gólya, sas, róka, kutya –, amelyekbe a vándor lélek belebújik, olyan jó székelyes észjárással és beszédmóddal hányják-vetik meg a világ dolgait, beszélik ki saját gondjai­kat, hogy az olvasónak időnként az a benyomása támad, miszerint ez az egész beláthatatlanul nagynak és kiszámíthatatlanul bonyolultnak tűnő világ végeredményben olyan, mint egy nagy székely falu, s a világot keserítő mérhetetlenül sok gond is leegyszerűsíthető néhány ősbajra, amelyek nem olyan kezelhetetlenek, ha az ember használja a tudását, lehetőleg jóra.

Méltatói egyetértenek abban, hogy a Jégtörő Mátyás a Tamási-életmű legkülönösebb regénye.

Sokaknak, mint fentebb Babitsnak is, a népmesék jutnak eszükbe róla. De szintén az éles szemű Babits veszi észre azt is, hogy minden meseszerűsége ellenére „különös realizmussal dolgozik itt az író”, és hogy „új, különös műfajt” fedez fel a magyar irodalomnak. Ez az új műfaj, amelyet Tamási Áron székely-magyarul a harmincas években egyszer már működésbe hozott csak később, a hatvanas években fog nevet találni magának világszerte. (A megnevezés létezett már előbb is, de kezdetben csak bizonyos észak-amerikai festők képeire alkalmazták, nem az irodalomra.) Az új irodalmi műfaj felfedezése és elnevezése néhány dél-amerikai író műve alapján, de leginkább Gabriel García Márquez híres regénye, a Száz év magány kapcsán fog történni, és úgy hangzik, hogy mágikus realizmus.

Molnár Vilmos