Mit érezhet egy magyar férfi, aki szerelmese a francia kultúrának, ha a franciák csak azért tartóztatják le és küldik fogolytáborba 1914-ben (sok-sok társával együtt), mert osztrák-magyar állampolgár? Négyévnyi kínszenvedés után, a szabadulása előtti hónapokban az író még a spanyolnáthát is elkapja, fogolytársai közül sokan, akik a négy szűk esztendőt kibírták, a szabadulás kapujában vesztik életüket.
Kuncz Aladár Fekete kolostor című, 1931-ben megjelent emlékiratregényéből olvassuk ezt, amelyet a világirodalom nagy regényei között kellene számontartani: az igazi emberség, a tűrés és a reményvárás nagy könyve ez. És miért gondolta azt az író, hogy társaival együtt kész prédái a gyilkoló betegségnek? Többek között azért, mert a noirmoutieri vár után 1918-ban az Île d’Yeu börtönerőd kazamatáiban úgy feküdtek, „mint mocskos, föld alatti kanálisokban az árvíz elől egymáshoz szorult patkányok. A pusztító kór azt tehette velünk, amit akart.”
Kuncz Aladár a francia kultúra szerelmeseként nyaralt Franciaországban 1914-ben, amikor a világháború kitörése miatt minden német és osztrák-magyar állampolgárt internáltak, köztük olyanokat is, akik már évtizedek óta kint éltek, és francia családjuk, feleségük volt. Az akkoriban franciatanárként dolgozó erdélyi magyar írót penészes, ódon várfalak között tartották fogva, civil fogolytársaival sovány koszton, patkányok és tetvek között tengették életüket. Elképzelhetjük, mennyire nehéz lehetett felfogni azt a képtelen helyzetet, hogy mindez csak azért történik velük, mert rosszkor voltak rossz helyen, és ezért sokan az életükkel fizettek.
A francia civilizáltság, a nyugati erkölcsi fölény mítoszát rombolta le magában és könyvében Kuncz Aladár, amelynek egyik utolsó fejezetében, a Haláltánc Île d’Yeu-n címűben részletesen leírja, hogyan férkőzött be a francia erődítménybe a spanyolnátha, amellyel ő maga is megfertőződött, és hogyan vészelte át a kórt. Furcsa kontraszt, hogy a koronavírus-járvány idején mindenkit arra kérnek: maradjon otthon.
Az eddigi kényelmes életvitelünkhöz képest ez valóban nagy áldozatnak tűnhet, ám gondoljunk bele, hogy otthonainkban minden elképzelhető kényelmünk megvan. Kuncz Aladáréknak legfeljebb egy szalmazsák, huzat és penészes levegő jutott. Négy éven át. A spanyoljárvány idején pedig egy francia orvos ment be a kazamatájukba, aki orvosság helyett megkopogtatta a hátukat, és gyógyszeradás helyett megállapította, hogy ki fog közülük meghalni huszonnégy órán belül.
1918 végére, a háború végkifejletéhez közeledve a civil foglyok helyzete rosszabbodott, kevesebb élelmiszert kaptak, a tengeren pedig állandó viharok pusztítottak. December lévén, a szokásos fogolykarácsonyra készülődtek volna, amely az év testi és lelki fénypontja volt. Erre a készülődésre vetette halálos árnyékát a spanyolnátha réme: „A kilátástalan tengődés e sötét távlatán ijesztően jelentkezett a spanyolnátha veszedelme. Kint, a sziget lakói között már november óta dühöngött a ragály. Tudtuk, hogy nincs kint elég orvos, és a gyógyszerek majdnem teljesen hiányoznak. Aszpirin is alig volt, kininről pedig szó sem lehetett.”
Kuncz Aladárék abban reménykedtek, hogy mivel el voltak zárva a külvilágtól, őket megkíméli a kór. Franciaország akkor gyógyszerhiányban szenvedett, a fegyverszünetet követő hónapokban viszont a járvány a tetőpontjára hágott, és tudták, hogy ha elkapják, az egyet jelent halálos ítéletükkel: „December folyamán mindössze öt megbetegedés fordult elő közöttünk. Kis lázzal jártak, két-három napig tartottak. Akkor azt hittük, hogy ezek nem is spanyol esetek. Később abból, hogy éppen ez az öt ember nem kapta meg a ragályt, megállapítottuk, hogy ők voltak a betegség előhírnökei. Hárman közülük – Kaiser, Crombeck és Neuberth – a kenyérért és postacsomagokért állandóan kijártak a kikötőbe, a másik kettő is, Wildner, az osztrák borbély és Schlotter, a magyar szűcs abban az időben bevásárlásokat végzett a faluban. Mi lett volna velünk, ha ők öten nem lettek volna fertőzésmentesek, és az általános megbetegedés idején nem végzik el az ápolás munkáját?”
Pataki Tamás (Magyar Nemzet)
