A múlt század ötvenes éveiben találkoztunk. A Mikó kollégiumi internátus egyik szobájának voltunk lakói. Tibor két évvel volt fiatalabb. Hogy merről-honnan érkezett, nem volt az fontos. Amikor fikaként valahogy mindkettőnknek sikerült tüzet gerjesztenünk a csempekályhában, megjelentek a szobafőnökök is. – Uraim! Magázódtak basáskodásuk közepette.
Vagy énekelnek vagy zenélnek! Hallották? Zene helyett én kelletlenül nyekeregtem: Mikor nékem sok pénzem lesz… Kicsi Tibi megmentette a feszült helyzetet. – Szobafőnök úr, alázatosan jelentem, nekem itt van a hegedűm! Reccsentsen rá! – jött a második parancs. Ki emlékszik már arra, hogy milyen dallamot nyikorgott hegedűje, de az biztos, hogy magyart. Másnap jött a parancs: uraim, maguk kimennek Uzonba (Tibor szülei ott laktak), reggelre hozzák be az IMSZ-választások eredményeit! Végeztem, leléphetnek! Esős alkonyatkor indultunk. – Látod-e ott azt a tornyot: kérdezte Tibor. Az az uzoni templom, addig meg sem állunk... éhes vagyok. Mondani sem kell, hogy Beder tanítóék nagy szeretettel fogadtak. – Vakarjátok le a sarat bakancsaitokról. Evés, lábmosás s bé az ágyba. Hagyjátok azokat a francos eredményeket, azoknak holnap sem késő! Úgy lehet azóta sem esett olyan jól diákgyomrunknak a gömböccel főzött töltelékes káposzta!
1956-ban, most is emlékszem, megint megszólalt az ismerős hegedűhang. Ezúttal kincses Kolozsváron, a Józsa Béla egyetemi diákotthon szobájában: szervusz-szervusz: osztán tartsunk össze, sze háromszékiekül ismét szobatársak lettünk! Néhány év múlva a Bolyai Tudományegyetem geológia–földrajz szakos végzettjeiként mit adott az Isten: Köpecen hozott össze kettőnket a Fennvaló. Tibor köpeci földrajztanárként fogadott, készült Csíkba, én akkor foglaltam el bányageológusi állásomat. Ki a föld alatt, ki pedig a hegyek tetején folytatta azt, amit mindketten kimondhatatlanul szerettünk. Beder Tibor tanár bácsi magával vitte Csíkország minden vidéke felé nebulóit, sorba jelentek meg turistakalauzai-térképei. – Szólíts engem öcsédnek, és elkalauzolt első és utolsó közös túránkon végig a Csíki-havasok gerincén. Akkor nevezték ki főtanfelügyelőnek. Ez volt talán a harmadik emlékezetes találkozásunk a Szellő-tetőn, a Csíki-hegyek legmagasabb pontján! Kézzel rajzolt színes túratérképét ajándékba adta, ma is őrzöm. A bolyaista földrajzi utazó Beder Tibor „öcsémmel” azután csak könyvbemutatóin szoríthattunk kezet. Amikor az évek terhe már kezdett nehezebbé válni, csak könyveink sorai között találkoztunk...
Beder Tibor, a cselekvő tudós-tanár típusa, a közkedvelt túravezető, a tollforgató közíró, a Julianus-díjas földrajzi utazó számára már csak törökországi magyar testvéreit kereső bolyongásai jelenthették az igazi megnyugvást. Hagyatékával megajándékozott.
Utolsó túráján a túlsó partra ért. Legyen könnyű számodra, Tibor, a csiktaplocai hant.
