A magyarok elkezdtek kakaskodni Iohannisszal, és nekiszöktek, de semmi esélyük vele szemben, mikor minden hazaffy melléállt, és még az Európai Unió főkorifeusai is sunyítva bátorítják a kiváló politikust.
Pofátlanság egy ilyen jelentős államférfiút támadni, aki szász létére románabb a románoknál, és amellett igazi européer. Ha így megy WCI (Werner Claus Iohanescu) hazafiságban túl fog tenni a Kárpátok Géniuszán, a Scornicești-i Tölgyön, a Lánglelkű Hazafi Ceaușescun is, miután máris túlszárnyalta annak udvari költőjét, a butimanui bárdot, Vadim Tudort. A Krónika napilap megkérdezte az Európai Bizottságot, hogy mi a véleményük arról, hogy Iohannis „a romániai magyarok, illetve Magyarország ellen is uszított.” A bizottság (nagy)bölcsen azt válaszolta: „Ez igazából kétoldalú ügy, ami nem tartozik az unió hatáskörébe”. Hogy is szólhatott volna egy ilyen jelentős személyiség ellen, akit nemrég tüntettek ki a Nagy Károly-díjjal „az európai értékek támogatásáért”.
A magyarok elleni uszítás, úgy látszik, lassan európai értékké válik. Ezt bátorítandó a finnyás, a demokratikus értékekre annyira érzékeny nyugati nagykövetek sem kongatják vészha(ra)ngjukat. A Der Spiegelben sajnos eléggé el nem ítélhető módon megjelent egy cikk A Nagy Károly-díjas heccelő címmel. Pedig a díjazottról már az Európai Néppárt elnöke, Donald Tusk is megmondta a díjátadón, hogy „Egy kisvárosból származik, egy etnikai kisebbség tagja, és (hurrá) a kisebbségek nézeteit is képviseli”. Románia vezetői az élő példák arra, hogy Romániában milyen jól megoldott a nemzetiségi kérdés, hisz az elnök szász, a kormányfő félmagyar. (Csak át kellett festeniük magukat igazi románná). Mint ahogy Tusk(ó) is említette, Iohannis a kisebbségek nézeteit is képviseli, ezért ismét gesztusokat tett a magyarok felé.
Közben a szenátus újabb merényletet követett el Románia ellen azzal, hogy – hallgatólagosan – egy olyan tervezetet fogadott el, amelynek értelmében ott is megmaradna nyelvhasználati joguk, ahol (hál’Istennek) arányuk 20 százalék alá esik, sőt (micsoda szemtelenség!) még szankciókat is előír azok be nem tartására. A régi szabályhoz képest a szövegben csak egy apró (de a szemtelen magyarok számára lényeges) változtatás lett volna imigyen: A helyi vezetés nemcsak „biztosítja” az anyanyelvhasználatot, hanem „kötelessége biztosítani”. Ezt románról románra úgy fordították le és harsogják is hősiesen a nemzetvédők, hogy Erdélyben hivatalos nyelv lesz a magyar, és a románoknak kötelező lesz megtanulni magyarul, miközben a magyarok az Istennek sem akarnak megtanulni románul. És sürgősen kiástak még két, 2004-ben az RMDSZ által benyújtott tervezetet is, amelyek visszautasításával újólag bebizonyították igazi hazafiságukat (A kisebbségek személyi autonómiájáról és a magyar közösség személyi elvű autonómiastatútumának tervezetéről van szó.) És micsoda megnyugvás!, egyöntetűen elutasították azokat is, mert a jó románok tudják, a végső cél természetesen Románia feldarabolása.
Iohannis erre elnöksége alatt jöhetett rá, mert hat évvel ezelőtt még azt mondta: „Hogyan állíthatja valaki 2014-ben a választók, a nyilvánosság előtt, hogy akad olyan, aki el akarja szakítani Erdélyt, vagy egymás ellen akarja uszítani az erdélyieket és az oltyánokat? Ezek nem politikai kijelentések, hanem kreténségek”. Elég nagyot fejlődött azóta, mert most ilyent mondani már nem hülyeség, hanem bölcsesség és hazafiasság. A román akadémia elnöke is magasröptűen hívta fel a figyelmet arra, hogy milyen veszélyesek az ilyen törvénykezdeményezések. Ha ilyesmiket elfogadnak, akkor letehetnek a parlament elé olyan tervezetet is, ami „az ország egy bizonyos területének eladását célozza meg, vagy olyant, amely a román nyelv használatának betiltásáról szól azokon a településeken, ahol a románok kevesen vannak”. És kitalálták-e, hogy bizony ilyesmi csakis a nem létező Székelyföldön lehet.
Mert már az is elég baj, hogy mint az Információs Hadviselést és Stratégiai Kommunikációt Elemző Laboratórium izzasztó kutatómunka eredményeként kimutatta, pontos táblázatokba foglalva, hogy bizony bár nem létezik, mégis (Óh!, irgalom atyja, ne hagy el!) hány és hány román és magyar nyelvű kiadványban szerepel anélkül, hogy úgynevezettnek írnák, vagy legalább idézőjelbe tennék a Székelyföld megnevezést.