Például, amikor az ember fiatalkori lendülettel támadja meg hajnali órában újra és újra a táncparkettet, aztán a harmadik (na azért sem a második!) kör után leül. Bírná, csak a jó ég sem érti, miért nem viszik már úgy a lábai. Megy a buli, csak gyakrabban kell megpihenni. A minap jól szórakoztam magamon, magammal, amikor szemüveggel próbáltam szemöldököt igazítani. Megjelent már pár fehér szál, de mit ad isten, amikor ki kellene tépni, pont azok maradnak kitartóan a helyükön. Körülöttük már szinte mindennek hűlt helye, csak azok a fránya ősz akármik nem adják meg magukat. Na mindegy, egyelőre úgysem kell sehol tündökölni. Szóval az idő nem áll meg, tetszik, nem tetszik. Sokat segít ebben is a humor, az önirónia.

Remek nagyszülők vettek körül. Imádtam a nagyanyáimmal a barátnőikhez járni, ők is mind jó fej „öreglányok” voltak. Aztán tényleg megöregedtek, és akárcsak a nagymamák, elmentek sorra. És elmentek azóta még nagyon sokan, idős családtagok, barátok, kollégák. De jó volt a színházi nagy öregeket lesni, színpadon lenni velük, hallgatni a régi sztorikat. Hová lettek? Alig találni elvétve párat. Nem lehet öregek nélkül élni. Pontosabban lehet, de minek, hogyan?

És szeretek nagyon fiatalok közt lenni, kíváncsi vagyok rájuk, frissen tartanak, frissen tartják a kíváncsiságomat. Szeretem a tehetségüket, a bátorságukat, a néha már gátlástalannak is mondható, merész újat akarásukat. Ez a dolguk, tegyék is bátran. Aggódom értük, félek, hogy mi vár rájuk ebben a kesze-kusza világban, főleg mostanság. Emberpróbáló, felfoghatatlan, ami történik. Mindenkinek. Mégis valahogy az öregekre gondolok egyre többet. Zavaros, átláthatatlan ez az egész. Féltjük őket, rájuk zárjuk az ajtót. Nem tudom, hogy volt-e még ehhez fogható kegyetlen aggódás értük. Nem tudom, hogy miként élik meg. Az én öregeim még rendben vannak. Az apám, rokonaim, barátaim. De meddig? Bár senkinek nincs a homlokára írva, hogy meddig viszi ezt a most rászabott életet, ők már leélték a javát. Csak úgy zárójelben mondom, hogy már én is. Akkor is, ha százegy évet élek, mint a fent említett nagymamák egyike. Sokat gondolok rá is, és a többi drága öregemre. Akik voltak, akik vannak még. Szeretem a fiatalokat, szeretem a mostani koromat. És szeretem az öregeket.

Nem csak azért, mert már kezdek lelassulni egy buliban, vagy mert nem találom el a szemöldököm ősz szálait.