– Két kerek hónapig állt a vállalkozás, és az első két hétben nemigen tudtam ezt elfogadni, hiszen szeretem a munkámat, és harminc évig azzal keltem, hogy megyek dolgozni. Március közepén pedig hirtelen légüres térben maradtam, elvesztettem az irányt, el sem tudtam képzelni, hogy a szakmám nélkül miképpen fogok élni.

Takarítgattam, kertészkedtem, elvégeztem sok elmaradt házimunkát, több időt töltöttem a családdal, az unokámmal, de egy online tanfolyamon keresztül a szakmával is kapcsolatban maradtam. Igényeltük a műszaki munkanélküliségi segélyt, és meg is kaptuk nagyon gyorsan, tíz nap után a pénzt, ami pozitív meglepetés volt, mert én még soha semmit nem kaptam az államtól, még betegszabadság idején sem. Igaz, csak az első fél hónapra, március végére utalták át eddig a támogatást. A megélhetésünk azonban nem került veszélybe, mert a kiadásaink nagyon lecsökkentek, csak élelemre és lakásfenntartásra költöttünk, az iskolába, munkába járás kiesésével jó sok üzemanyag-költséget megspóroltunk. Végül belejöttünk ebbe az életmódba, kezdtük mondogatni, hogy nyugdíjasnak lenni sem olyan rossz... A fiam tizenkettedik osztályos, de elég jól viselte a bezártságot, bizonyos értelemben egy csomó stressztől mentesült a társaival együtt. Ők is el voltak egy kicsit szédülve az elején, de most már tanár, diák pontosan tudja, mit tegyen, küldik a tesztet, küldik a javítókulcsot, a diák kijavíthatja saját dolgozatát, megbeszélik, haladnak. Reméljük, hogy az érettségi megszervezésével nem lesz gond. Igazából jól megvoltunk a szükségállapot idején, senki nem volt beteg, nagyon jókat mókáztunk, sokkal több időt tudtunk együtt tölteni, mint máskor.

Amikor kiderült, hogy újra megnyithatjuk a szalont, ugyanolyan pánikba estem, mint a bezáráskor: hogy csináljuk, mi lesz velünk a megváltozott körülmények között? Egy héttel nyitás előtt kaptunk egy olyan felkészítőt, hogy be sem lehet nagyon tartani: fertőtlenítés, szellőztetés, egyszerhasználatos eszközök az ügyfelek számára (a papucstól a hajvédőig), maszk nekünk és az ügyfeleknek is (igen, feltesszük nekik, és csak akkor vesszük le, ha az arcuk alsó részén dolgozunk), nekünk ráadásul plexi arcvédő (mert a fodrászokkal ellentétben, akikkel kicsit mindig összemosnak, mi nem a vendég mögött, hanem az arcától sokszor arasznyira dolgozunk), kesztyűk és persze hőmérsékletmérés belépés előtt. Mindezt nem a minisztérium kéri, hanem a román és a magyar kozmetikusi egyesületek, szakmai szervezetek. Megvettünk mindent és módosítottuk a programot is, hogy az ügyfelek ne érintkezzenek egymással. Elvileg 15 perc a két ügyfél közötti fertőtlenítési szünet, de ez nem elég, 20–25 percet is felvesz, amíg mindent áttörölgetünk. Így nyilván kisebb a forgalmunk, hiszen sok a kieső idő, de rövidítettünk a beavatkozási időn is, csak azt végezzük, ami egy órába belefér, közös megegyezés alapján. Ezalatt viszont koncentráltabban dolgozunk, hiszen a szokásos jövés-menés, telefonálás is szünetel. Azt még nem tudjuk, hogy meddig lehet így húzni, alig egy hete dolgozunk. A pénzügyi szakemberek azt tanácsolják, hogy hat hónapi jövedelmet tegyünk félre betegség vagy előre nem látott helyzet esetére, nekem egyhavi megtakarításom volt, és az mind ráment az egyszer használatos anyagokra, amelyekkel rengeteg szemetet is termelünk, de el tudtam indulni. A szolgáltatás árába ezt a kiadást nem lehet beépíteni, a minőségből viszont nem akarok engedni, így inkább kevesebbet kínálunk, de jót. Még nem érezzük a pénztelenséget, talán mert mindig is azzal kezdtük, hogy most éppen mennyit kívánnak szépítkezésre rászánni. Igény van, akár hosszabbíthatnánk is a programot, de napi nyolc óránál többet nem akarunk dolgozni – nagyon szeretem a munkámat, de családom, férjem, gyermekem, unokám, hobbim is van, és pihenésre is szükségem van ahhoz, hogy jól teljesítsek. A szabadságról sem fogunk lemondani: lehet, hogy idén nem utazunk sehova, hanem az udvaron kapcsolódunk ki, de az is jó lesz.

A jövőt nem ismerem. Mindennap kérdezem, hogy mi lesz ebből, visszatér-e ősszel a most enyhülő járvány, meddig fogunk így élni, de nem tudom. Az ügyfelek közül tízen tízféleképpen állnak hozzá: van, aki hülyeségnek tartja a védekezést, más megköveteli, és ezen a két kategórián belül is vannak fokozatok. Az biztos, hogy lelassultunk, és bizonyos mértékben szeretnénk is lassabban élni. Ezt mondják az ügyfelek is, de nem tudjuk, hogy lehet-e. Személy szerint türelmesebb lettem, bízom abban, hogy normalizálódik az élet. Régebb úgy voltam vele, hogy aki dolgozik, az megél, de voltunk már olyan helyzetben, mikor ez sem volt biztos: a 2008-as válság idején mindennap úgy mentem haza, hogy be kell zárjuk a boltot. Aztán ez is lejárt, megvagyunk, és ez megerősített abban a hitemben, hogy van egy magasabb rendű erő, aki a világot mozgatja és aki segít.